2015. december 17., csütörtök

Cynthia Hand - Amikor búcsúzunk

 
 A Maxim Könyvkiadó jelenteti meg Cynthia Hand: Say Goodbye - Amikor búcsúzunk című könyvét. A szerző az Angyalsors trilógiával már nagy sikert ért el az olvasók körében, legújabb önálló kötete egészen más, komolyabb témájú. Kövesd végig a hét állomásos blogturnét, mert a végén, ha minden kérdése jó választ adsz, megnyerheted a három nyereménykönyv egyikét.



Cynthia Hand - Amikor búcsúzunk

Miért pont ez? Cynthia Hand írói stílusát nagyon megszerettem az Angyalsors trilógiája miatt, így nem volt kérdés, hogy elolvasom-e az új regényét.

Fülszöveg: Lex különc lány. Matekórán agymenő társaival kártyázik, és busszal jár suliba, mert kiszámolta azt, hogy a 179 tanítási nap 549,53 dolláros benzinköltséget eredményezne. Barátjával együtt készülnek a Massachusettsi Műszaki Egyetemre és a Harvardra. Boldog élete van, teljes a családja, vannak barátai és egy szerelme. Senki sem úgy néz rá, mint aki bármelyik pillanatban összeomolhat. Egészen aznapig, mikor minden megváltozott... Lex most az a lány, aki elvesztette az öccsét. És úgy érzi, ebből az állapotból soha többet nem tud már kitörni. De azt is jól tudja, változtatnia kell. Változtatnia kell neki és az édesanyjának is. S ami a legfontosabb, tudnia kell megbocsátani. Az apjának, Tylernek, de legfőképp magának. Ezért szép lassan elkezdi összerakni élete széthullott darabkáit, és próbálja felfedni, mi is történt Tyler halálának éjszakáján. De van egy titka, amit senkinek sem mondott el: egy üzenet Ty-tól, ami lehet, hogy mindent megváltoztathatott volna. Lex testvére már örökre eltűnt. Ám ahogyan a lány is rájön, egy szellemnek nem kell valósnak lennie ahhoz, hogy meggátolja a továbblépést.

Vélemény: Ugyan a fülszöveg alapján nyilvánvaló, hogy nem egy romantikus vagy humoros történetről van szó, de azt nem sejtettem, hogy ennyire más stílusú regényt, ennyire nehéz témájú és érzelmekkel teli történetet kapok Cynthia Handtől. Én is borzasztó nehezen éltem meg a regény olvasását és véleményt írni sem könnyű, mert nagyon személyes érzéseket és gondolatokat váltott ki belőlem. Valahol úgy vagyok vele, hogy megbántam az olvasását és nem szeretnék erről posztot írni, de közben meg áldom a kíváncsi természetem, hogy elolvastam, hogy megismertem ezt a történetet, hogy az írónő ennyire őszintén, reálisan és nyíltan írt a gyászról és az öngyilkosságról. Nagyon felkavart a regény és most próbálok navigálni a személyes gondolataim és a publikusabb gondolataim között. Legyek olyan őszinte, mint az írónő vagy legyek annyira reális, mint Lex? A blogger általában kettős szerepben van,  és sokszor nehéz ezt a kettősséget megoldani. Egyrészt vagyok én és a könyv, a saját érzéseimmel, amiket kivált belőlem egy regény, benne vagyok egy burokban, ami csak az enyém a könyvvel és mindentől függetlenül teljesen egyénileg élem meg az olvasást. És vagyok én, a blogger, a könyv és a blog olvasói, ami megint csak egy burok, csak nagyobb, ahová már beengedek több embert és nem feltétlenül mutatok meg mindent. Eddig ez tudatosan meg sem fogalmazódott bennem, de az Amikor búcsúzunk után érzem ennek a kettősségnek a súlyát. 

Ha most blogger vagyok, akkor azt mondom, hogy a regény szép volt. Így, egyszerűen szép. És még sorolhatnék hangzatos jelzőket. De ha nem bloggerként beszélek a könyvről, akkor azt mondom, hogy szép volt a regény, de más hangsúllyal. Nem a szokásos, egyszerű vagy hangzatos módon, hanem iszonyatosan szép volt, és a szép szóban benne van az, hogy rohadtul fájdalmas, teljesen szétcincált, sírtam tőle, mint egy kiskölyök, teljesen kiborított, megrázott, de egyben megnyugvást is adott. Nem vagyok egyedül a gyásszal és nem bennem van a hiba, hogy miként is kezelem, másoknál ugyanúgy vagy kísértetiesen hasonlóképpen zajlik le. Nem feltétlenül bolondultam meg, amikor általános iskolás koromban látni véltem a nagymamám szellemét az ágyamnál vagy mikor főiskolás koromban úgy éreztem, hogy édesapám a halála után egy nappal megsimogatja a fejem búbját, mint ahogy mindig is tette, ha szomorú voltam, vagy amikor olyan szituációba keveredtem a testvérem halála után, amit csak ketten érthettünk, hanem a gyászt így dolgozta fel az agyam. És még fel tudnék pár közeli személyt sorolni, akiket idő előtt veszítettem el, így maximálisan azonosulni tudtam a regénnyel.

 Minden egyes szavát, minden egyes gondolatot és minden egyes érzést értettem, átéltem, gondoltam már, még naplót is írtam, ahogy Lex tette, de nem pszichológus tanácsára. Egyszerűen ki akartam magamból adni mindent, a fájdalmat, a dühöt, a sajnálatot, a bánatot, a bűntudatot, a rengeteg megbánást és keserűséget, de közben nem akartam senkit se terhelni vele, ráadásul nekem kellett erősnek lenni, mert voltak körülöttem olyanok, akik még nehezebben bírták és ezért aggódtam. A naplóírás módszerével így el is mondtam mindezt, meg nem is mondtam el senkinek. Én sem tudtam sírni nagyon sokáig, mert annyira letaglózott a halál, hogy szó szerint elakadtak a szavaim, az érzelmeim kiüresedtek, teljesen lesokkolódtam. És ugyanúgy végig kellett járnom azt az utat, hogy eltolom a barátokat és a segítséget, majd apránként összeszedem magam újra és újra és újra. Mert sajnos a halál az élet része, menni kell tovább. Mindig annak a legnehezebb, aki itt marad, nem annak, aki elmegy.

  Ugyanazt a sajnálatot, megbánást és bűntudatot átéltem, mint Lex. Sajnáltam, hogy nem figyeltem oda jobban, hogy nem mondtam többet azt, hogy szeretlek, hogy nem adtam több ölelést, hogy nem töltöttem el több időt az adott szerettemmel. Bántam a veszekedéseket, a nem megfelelő odafigyelést. Hosszú időbe telt, mire megtanultam, hogy mindezeket nem lehet mérni és egyszerűen nincs olyan, hogy elég. Ezekből, az együtt eltöltött időből, a nevetésből, az ölelésből, a másik értékeléséből, az odafigyelésből sosem elég. Ha a nap huszonnégy órájában csak a szép és jó lenne, a halál pillanatában akkor is azt éreznénk, hogy nem volt elég ezekből és ugyanúgy megbánást éreznénk. 

  Az Amikor búcsúzunk mindezeket felkavarta bennem és emlékeket hozott elő. Míg az előbbi miatt azt mondom, hogy pont nekem nem kellett volna elolvasnom a regényt, addig az utóbbi miatt azt mondom, hogy mégis hálás vagyok érte, mert valahol segített egy kicsit. Segített bizonyos dolgokat helyrerakni és olyan pozitív emlékeket is előhozott, amiket szinte már el is felejtettem. Mesélhetnék még a nyomozás szálról, de ott is Lex dühe, rossz érzései és elszántsága fogott meg. Az emberi természet olyan, hogy tudni akarja a miérteket, még a halálnál is és sosincs megfelelő válasz, újra és újra jönnek a miértek és a mi lenne ha kérdések. Beszélhetnék arról, hogy a kis szerelmi szál kellett a regénybe és amennyire megható volt, annyira fájdalmas is, de megint csak nem tudok elvonatkoztatni. Mit tud tenni az ember, ha csak a gyász uralkodik és dolgozik benne, más érzelemnek meg átmenetileg nem jut hely? Vajon ki tud teljesedni? Vajon segít? Ugyanez érvényes a baráti és más rokonokkal való kapcsolatokra is. Vajon Lex anyja önző volt, hogy megélte a saját gyászát és nem tudott felülkerekedni rajta vagy nem volt más választása és ez természetes, nem pedig önzőség? Vajon Lex nem volt ugyanígy önző, amikor ő élte meg a saját gyászát és nem volt ő sem ott mindig a másiknak? Szerintem mindezekre nincs helyes vagy jó válasz. A gyászt mindenki másként, máshogy és más időtartam alatt dolgozza fel és csak az idő múlása enyhíti a fájdalmat, de eltüntetni nem tünteti el. A gyász nagyon magányos érzés.

Hát ilyen volt ez a regény. Nagy érzelmeket kiváltó, szép, keserédes, fájdalmas, de segítő és bizonyos dolgokra ráébresztő. Nagyon ajánlom az elolvasását, mert bemutatja, hogy milyen annak, aki életben maradt, milyen a gyász, reálisan bemutatja a fázisait és rengeteg jó gondolat van benne. A mondanivalója pedig örök érvényű. Figyelj oda jobban a szeretteidre, mond többször azt, hogy szeretlek, adj több ölelést, tölts el velük több időt.

_____________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Lex, Ty
Tetszett: a stílus, a karakterek és a regényt körbelengő misztikum
Nem tetszett: -
Fordította: Loósz Vera
Oldalszám: 376 oldal
Kiadó: Maxim Könyvkiadó
_____________________________________________________________________________________
Nyereményjáték

 A közeli hozzátartozók elvesztése és későbbi elengedésük súlyos lelki problémát okoz a fiatalabb korosztály életében is. Számos könyv jelent meg az utóbbi években, melyek ezt a témát dolgozzák fel. A blogturné minden állomásán találtok egy-egy képet, illetve könyvborító részletet, ami alapján ki kell találnotok, ki a főszereplő és kit veszített el. Minden állomás megfejtését a rafflecopter doboz vonatkozó sorába kérjük beírni.

Mindent megosztottak egymással, a legjobb barátok voltak, de miután a barátnője meghal és elutazik az egyetemi városba, ahol a lány tanult, rádöbben, hogy mégsem tudott mindent. A legjobb barátnőjének titkai voltak előtte. 


Figyelem! A kiadó kizárólag magyarországi címre postáz! A nyerteseknek 72 óra áll rendelkezésre jelentkezni a megküldött e-mailre. Ellenkező esetben új nyertest sorsolunk.

a Rafflecopter giveaway
_____________________________________________________________________________________
 További állomások

12/05 Kelly és Lupi olvas
12/07 MFKata gondolatai
12/09 CBooks
12/11 Zakkant olvas
12/13 Deszy könyvajánlója
12/15 Dreamworld
12/17 Könyvszeretet
_____________________________________________________________________________________ 

0 megjegyzés :

Megjegyzés küldése