• Jók és Rosszak Iskolája

    Mesehősök a suliban - kihagyhatatlan

  • Veled minden hely ragyogó

    Egy szívszorító szerelem története

  • Silber - Az álmok első könyve

    Kesrtin Gier visszatért és tarolt

  • Az ötödik évszak

    2016. egyik kedvence

2016. november 27., vasárnap

Julia Heaberlin - Véres margaréták

Julia Heaberlin - Véres margaréták 

Fülszöveg: A 16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte. 
 18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei. 
 Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele? 
  A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.
___________________________________________________________________________________
   Ha előbb olvasok véleményeket a Véres margarétákról, akkor nagy eséllyel kihagyom, mert kapott rendesen negatív kritikát, meg hasonlítgatást (nem, nekem nem tetszett annyira a Lány a vonaton, a Holtodiglannak meg háromszor álltam neki és sose jutottam túl az első 30 oldalon), de szerencsére vakon kezdtem bele a könyvbe. Nekem ez tetszett és pont azért, mert nem volt előzetes vélemény a fejemben, nem volt elvárásom és nem próbáltam meg mindenáron beskatulyázni a véres, borzongató és rohadtul feszes tempójú pszicho-thrillerbe. Nem pipálgattam a listán, hogy minden műfaji sajátosságot hoz-e a regény. 

  Az a baj, hogy szerintem minden műfajról van egy kialakult kép vagy elvárás a fejünkben és iszonyat nehezen engedjük el ezeket a berögzült sémákat. Nehezen engedjük ki a határokat és nehezen vesszük, ha valaki megpróbálja feszegetni azokat. Ha egy regény nem illeszkedik bele ebbe a leszűkített elvárásba, akkor hajlamosak vagyunk azt mondani rá, hogy szar vagy maga a kategorizálás az. Szerintem meg néha el kell engedni az elvárásokat és a skatulyákat és csak simán meg kell tanulni élvezni egy könyv olvasását úgy, hogy nem centizzük ki, mi fér bele a rá akasztott műfajba, mi lehet benne és mi nem. Csak simán el kell olvasni a történetért és a karakterekért, vagy az író stílusáért és nem agyonboncolgatni. Egy pszicho-thriller akkor is lehet az, ha nem a gyilkostól vagy akciótól rágom le a tíz körmöm és van benne alsó hangon három-négy csavar, mert az egy már uncsi. Hanem attól is lehet pszicho-thriller, ha csak az emberi elmében lévő rettegés és nem normalitás van jelen. Egy pszichológussal folytatott beszélgetés is hordozhat thriller elemeket, egy banális hétköznapi esemény is, és elég egy csavar is, ha az rendesen oda lett rakva. 

  Tény, hogy a Véres margaréták nem az a klasszikus pszicho-thriller, amit az ember elvár, de ha nem ide soroljuk, akkor hova? Nem is krimi, nem is szépirodalom, a többi meg végképp nem. Talán a dráma illik még rá. Nem pörögnek benne annyira az akciójelenetek, nincs hatalmas nagy hajsza és üldözés, inkább lassabb tempóban csordogálnak az események és sok esetben kiderül, hogy fals volt a pánik. Nincsenek benne állandó csavarok, meg áll-leesős pillanatok, de azt ne mondja nekem senki, hogy a vége csavart kitalálta az 50. oldal után, meg azt is, hogy valójában mi történt, mert az vagy jós vagy autista. Persze, megvoltak a hibái és a logikai bakijai a regénynek, de ez nem ok arra, hogy erősen alulértékelt legyen. Vannak elvarratlan szálak is és meg nem kapott válaszok, amik jobban bosszantottak, mint pl. az, hogy a halálbüntetés körüli filozofálgatás és politizálás is szerepelt a regényben. 

  A Véres margaréták történetét egy erősen traumás nő meséli el, aki az egyetlen túlélője egy sorozatgyilkos ámokfutásának. Nem emlékszik rá, hogy mi történt vele, mit tettek vele, hogyan találkozott a gyilkossal, hogyan menekült meg, semmire sem. 16 éves korában egyik reggel futni ment, majd a következő képe az, hogy megtalálják egy árokban több lány holttestével és/vagy csontjával együtt egy margarétákkal teli mezőn. Felváltva olvashatjuk a 16 éves énjének a történetét és a 18 évvel későbbi felnőtt énjéét. Az eset után terápiára járt és felkészítették a tárgyalásra, ugyanis úgy tűnt, hogy megtalálták a gyilkost. A 16 éves én szála többnyire a terápiás ülésekről és a Lydiával (extra jó karakter, kár, hogy keveset szerepelt) való barátságáról szól, aki az egyetlen megmaradt barátja. A tettest börtönbe is küldik, halálbüntetést kap, Tessie meg éli tovább az életét, gyermeke is születik, bár a Lydiával való barátságát elveszti. A felnőtt Tessie próbál visszaemlékezni, mert az akkor lecsukott tettest nemsokára kivégzik, de nem ő volt az elkövető, nem lehetett az, hiszen a gyilkos a mai napig margarétákat ültet Tessa hálószobájának ablaka alá, akárhová is költözik. Vagy csak valaki szórakozik vele? Egy csapat ügyvéd is hisz Terrell ártatlanságában, így mindenképp emlékezésre próbálják bírni a lányt, mert ő lehet az ügy kulcsa. Ráadásul két csontváz tulajdonosát sem sikerült még beazonosítani, családok várnak arra, hogy megtudják, mi történt eltűnt lányaikkal. 

  Tessa vagy Tessie egy erősen megbízhatatlan elbeszélő, hiszen a terápia ellenére érezni, hogy nem egészen normális még az eset után 18 évvel sem (főleg, hogy a margarétalányok hangját is hallja), és változatlanul nem emlékszik, amire meg igen, az nem biztos, hogy igaz emlék. Mindennap küzd a paranoia ellen, igyekszik emlékezni is és próbálja normális mederbe terelni a saját és a lánya életét. Külső szemlélők számára minden rendben van a családdal, de olvasóként érezzük, tudjuk, hogy nem komplett ez a nő. Borzasztó élmény volt végigmenni Tessával néhány gondolatmenetén. Persze, az esetek többségében kiderült, hogy a paranoiája próbált eluralkodni rajta vagy félreértett valamit, de teljesen át lehetett érezni a félelmét, tekintve, hogy a múltbeli események fényében akár igaza is lehetett volna, amikor a legrosszabbra gondolt. A Lány a vonaton defektes, szerencsétlen és utálatra méltó hősnőjével szemben Tessa egy erős női karakter, akiben ott van egy traumás tini, de egy erős felnőtt nő is, aki mindennap küzd azért, hogy normális legyen az élete és főleg a lányáé. Egyszerűen nem hagyja, hogy a világa szétcsússzon. Harcol azért, hogy a szörnyetege eltűnjön és nélküle tudjanak teljes életet élni. A normalitás pedig erősen fenyegetve van, részben azért, mert újra elővették az ügyet, foglalkozik vele a média is, részben azért is, mert valaki margarétákat ültet a házhoz, részben pedig azért is, mert ennek hatására mintha Tessa kezdene megint szétesni. Ez a küzdés végtelenül emberivé teszi a karakterét és szurkolni kezd az olvasó, hogy emlékezzen, és az ügy végére végre odategyék azt a bizonyos pontot.    

  Az időbeli ugrások váltakozása kimondottan tetszett, mert egymásra reflektáltak. Van az a regény, ahol feleslegesen vannak kettészedve az időbeli ugrások, mert ha sorrendbe állítod, akkor is érthető, amúgy meg csak időhúzó vagy zavaró eszköz, de vannak az ilyen típusúak, ahol a jelenbeli eseményt, utalást vagy azok jelentőségét csak úgy veheted észre, ha előtte közvetlenül megkaptad a múltat. A regény utolsó harmadában pedig a tárgyalás jegyzőkönyveiből vannak részletek és a barátnő szemszöge is megjelenik, ezek pedig felgyorsították a végkifejletet és megerősítették azt az olvasóban, hogy az ítélethozatalt annak idején erősen elcseszték. Ha kompletten átnézték volna az ügyet, egy kicsit jobban foglalkoztak volna vele, akkor hamarabb is kiderülhettek volna a dolgok. Meg persze, ha Tessie is engedi annak idején a hipnózist. Ugyan, mind a két hülyeséget próbálja az írónő megmagyarázni valamivel, ez nekem akkor is baki marad, nem volt kielégítő a válasz. 

  A terápiás beszélgetések és a múltba való visszaemlékezés nagyon érdekfeszítő volt, már csak azért is, mert az olvasó kénytelen összerakni ebből a történéseket, mivel Tessa felnőtt énje megbízhatatlan. Nemcsak azért, mert nem normális, hanem azért is, mert hazudik és visszatart információkat. Ez a két utóbbi volt a legidegesítőbb számomra a regényben. Felfogtam, hogy az írónőnek ez egy eszköz, hogy ne lője le előre a poénokat, de nem jól használta, egyszerűen dühítő hülyesége lett ez a karakternek. 

 Én nagyon bírtam a regényt és nagyon izgalmasnak találtam, de nem abban az értelemben, amire mindenki gondol. Ez nem azért volt izgalmas, mert ezerrel pörögtek benne az események, meg össze-vissza lövöldöztek vagy menekültek, mert ilyen nem sűrűn volt benne. Viszont nagyon izgalmas volt, hogy sikerül-e bebizonyítani, hogy Terrell ártatlan-e vagy sem, hogy ki a többi lány, akiket nem sikerült azonosítani, hogy vissza fog-e Tessa emlékezni, ki a gyilkos, mi történt és sikerül-e egyben tartania a családját. Egyre feszültebben és gyorsabban olvastam a regényt, hogy végre megtudjam, mi a fészkes fene folyik itt és mi történt 18 évvel ezelőtt. Egyben nagyon érdekes is volt, mert tele volt metaforával és pszichológiával, önkéntelenül is próbáltam Tessa szavai és gondolatai mögé látni és értelmezni vagy a valóságra vetíteni az elképesztő gondolatait. Egy idő után teljesen mindegy volt, hogy valós fenyegetéseket él-e meg, vagy sem, mert a hatása ugyanaz volt. A stílus pedig különleges volt, tetszett az írásmód is. Nekem ez sokkal nagyobb és minőségibb élmény volt, mint pl. egy Lány a vonaton. 
___________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Lydia, Tessa
Tetszett: a stílus, a sztori
Nem tetszett: a gyilkos motivációira és tényleges tettére nem derül fény
Fordította: Lakatos Anna
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

Jordi Llobregat - Vesalius titka

Jordi Llobregat - Vesalius titka 

Fülszöveg: Barcelona, 1888 májusa. Alig néhány héttel az ország első világkiállításának megnyitója előtt több fiatal lány borzalmasan megcsonkított holttestére bukkannak. Sebeik egy feledés homályába merült, régi átkot idéznek. 
  A könyörtelen gyilkos utáni hajszába három civil is belekeveredik. Daniel Amat, az Oxfordban élő fiatal tanár, aki különös körülmények között meghalt édesapja miatt tér vissza Barcelonába. Bernat Fleixa, aki újságíróként dolgozik a Correo de Barcelonánál, és leghőbb vágya egy olyan esetről írni, amely végre híressé teszi. Az orvostanhallgató Pau Gilbert, akinek minden lépését súlyos titkok övezik. A gyilkos kézre kerítése érdekében ők hárman egy olyan 16. századi anatómiai kézirat nyomába erednek, amely merőben megváltoztathatja a tudomány állását. 
  Jordi Llobregat 2015-ös regénye az egyik legváratlanabb és legnagyobb sikert arató történelmi krimi volt Spanyolországban. A megjelenését követően több mint tizenöt országban keltek el a kiadás jogai, többek között az Egyesült Államokban is.
___________________________________________________________________________________
  Az utóbbi egy-két évben kezdtem azt érezni, hogy ugyan nagy átlagban hozzák az amerikaiak és az angolok azt a színvonalat, ami szórakoztat, de unom őket, szükségem lenne valami vérfrissítésre, valami másra. Nem csak könyvek terén, hanem filmekben és sorozatokban is, illetve műfajokban is. Nyitni is kezdtem más nemzetek művészete felé, egyre lelkesebben kutakodok, és rájöttem, hogy ez tök izgalmas. Nem feltétlenül az amerikai színvonal vagy minőség lehet jó, nem mindig ezt a nemzetet kellene mércének tartani, hiszen a világ tele van nagyon klassz alkotásokkal, csak szó szerint ki kell túrni abból a szemétből, amit nap mint nap ránk ömlesztenek. A legjobb az egészben, hogy másfajta stílust és gondolkodást is meg lehet ismerni, vagy a megszokottat egészen máshogy megragadni, amitől újnak tűnik, de ez majd egy külön poszt lesz. Mostanában a spanyolok vannak porondon, így kapóra jött a Vesalius titka megjelenése. A fülszöveg és a borító nem eresztett, első pillantásra szerelem lett a könyv, aztán az olvasásnál mégis megdolgoztatott.

  A könyv eleinte nehezen csúszott és kínlódtam vele, annak ellenére, hogy egy pörgős műről van szó. Ezt a kínlódást nem is a szerzőnek tudtam be, hanem a műfajnak és a hangulatomnak együttesen. Van az az időszak, amikor az ember azt se tudja, melyik ujjába harapjon, annyi dolga van, ilyenkor a napi 10-20 perces olvasási idő nem kedvez a sztorinak és az elmélyedésnek. Ha emellé még olyan műfajt is olvasok, ahol szükségem van arra, hogy "agyban ott legyek" vagy  erősen pörgetni kell magam, hogy összerakjam a dolgokat, akkor szinte lehetetlen vállalkozás, hogy teljesen beleéljem magam. A történelmi krimi ráadásul nem a szívem csücske műfaj, nincs vele gondom, csak egyszerűen előbb nyúlok egy napjainkban játszódó krimi után vagy egy horror után. Szóval lassú kezdet volt, majd egy kis pihentetés jött, amikor is az egyik ismerősöm buzdított, hogy folytassam, mert jó ez a könyv, végig pörög. Igaza volt, végig pörög, olyannyira, hogy a végét már le is csapta az író és satufékkel állt meg. 

  Elkapott a sztori, kezdtem kiismerni magam a több szál között és Barcelona is egyre otthonosabbá vált. Egyik előnye, de egyben hátránya is volt a regénynek ez a több szálon futó stílus, mert láthatóvá vált, hogy a különböző társadalmi rétegek hogy is állnak a sorozatgyilkossághoz, hogy mi is történik Barcelona alvilágában és a szereplőket is közelebb hozta. Viszont olyan hatást is keltett, mintha az író belezavarodott volna a karakterizálásba. Hol jobban kibontotta a szereplők hátterét, hol behúzta a féket, volt olyan is, hogy valamelyik jelentéktelen mellékszereplő hátterébe belekezdett, úgy vezette fel mint amikor egy új szereplőt szokás, aztán mégsem szerepeltette többet, vagy "megölte". Egyszer-kétszer szerepel a gyilkos szemszöge is, amit általában nem szeretek, mert ha "van hangja" a regényben, akkor már nem tudom annyira komolyan venni. Van, amikor beválik ez az eszköz, de sajnos itt sem jött össze számomra. A "megszólalásaikor" ugyanis semmi plusz dolgot nem adott a sztorihoz, teljesen jól meglettem volna enélkül is. Ellenben a három főbb szereplőnk, civilünk háttértörténetét egész szépen kidolgozta, de a regény végére már nem maradt meg ez az alaposság. A végén hiányoltam a történetük részletesebb lezárását, voltak még nyitott kérdések.

  Érdekesebbé tette a sztorit, hogy civilek keverednek bele a nyomozásba, pontosabban ők folytatják le, hiszen a helyi erők magasról tesznek rá, ők a Világkiállítással vannak elfoglalva, meg amúgy se érnek rá olyan hülyeségekre, hogy egy "fekete kutya" szedi áldozatait a kurvák és a munkásnép között. Kit érdekel? Csak egy újságírót, Fleixát, aki eleve a szerencsétlen réteghez tartozik, meg később egy fiatal tanárt, Danielt, aki évekkel ezelőtt megpattant Angliába, csak az apja temetésére jött haza, majd belerángatják a fiatal orvostanhallgatót, Paut is. Daniel háttértörténete szépen beleillik az események sodrásába, erre ő is hamarosan rájön, ugyanis amennyire vissza akar menni Oxfordba, annyira belekeveredik az ügybe. Egy idő után már ő az, aki makacsul ragaszkodik az ügy megoldásához, miközben mindenki el akarja távolítani az útból. Az ő magánéleti vonala volt a legerősebb is és egyben az egyik legérdekesebb, ugyanis ott volt az a rejtély, ami miatt annak idején elhúzott Barcelonából. Pau magán rejtélye is érdekes volt a maga módján, bár nagy jelentősége nem volt a sztoriban, más aspektusból volt fontos, ez viszont már a spoiler kategória. Fleixa volt számomra a legmegfoghatatlanabb karakter, egyszerűen nem tudtam megkedvelni, de utálni se utáltam. Az viszont tény, hogy volt humora, tragikomikus karakter, ennek ellenére egy steril eszköz maradt a szememben, aki azt hívatott szolgálni, hogy bemutassa az akkori médiát és bevezetést adjon a barcelonai alvilágba. Igazság szerint nem tudtam egyik szereplőt se megkedvelni. Szimpatikusak voltak, de különösebben nem érdekeltek. Engem a gyilkos kiléte, indítékai, módszere érdekelt, de ezekből meg nem kaptam annyit, hogy kedvenc könyvvé váljon. A kiléte viszont erősen meglepett, az csillagos ötös. 

  A regény erősségeit inkább olyanokban találtam meg, mint pl. Barcelona ábrázolása, a város alatti csatornarendszer a lakóival, az akkori kor élete, társadalmi rétegződése, a Világkiállítás előkészületei és kulisszatitkai, Daniel múltja, az orvostudomány akkori helyzete, a pszichiátriai intézet és a titokzatos Vesalius kézirat meg a körülötte lévő mizéria. Szeretem az ilyen kódfejtős dolgokat, meg az olyan "legendákat", hogy napjainkhoz mérten jóval korábban kitaláltak vagy felfedeztek már valamit, csak nem tudunk róla, mert akkor istenkáromlónak vagy jelentéktelennek tartották és ezért meghiúsult az elterjedése, használata. Külön kiemelném, hogy aki érdeklődik az orvostudomány iránt (én nagyon), annak igazi csemege lesz a regény, hiszen erősen ekörül forog a téma és nagyon érdekfeszítő. (Vizsgára való készülés közben olvastam a könyvet és előbb megtanultam, hogy a vízben lévő holttesteknél a rigor mortis kettő-négy nap alatt áll be, mint azt, hogy mik az államháztartás alrendszerei.) 

  Nem mondanám, hogy életem egyik legkiemelkedőbb történelmi krimije, de azt se mondanám, hogy csalódás vagy pofára esés volt. Nem igazán voltak elvárásaim vele szemben, így nem volt min fennakadnom sem. A kezdeti kínlódás ellenére egész hamar elkapott a regény sodrása, tény, hogy egy pillanatra sem áll meg, de nem rágtam le a tíz körmöm a gyilkoshajsza miatt. Nem a megszokott krimit kaptam, ami előny is lehetne akár, hiszen az újdonságot, a vérfrissítést akartam, de ezt nem a történelmi krimiktől fogom megkapni és nem is a spanyoloktól. Összességében mégis azt tudom mondani, hogy megérte elolvasnom, mert egyrészt megerősítette a spanyol stílusjegyeket a "nyitunk más nemzetek felé" mozgalmamban, másrészt pedig  találtam benne olyan dolgokat, amiket sajnálnék, ha kimaradt volna az életemből. Bizonyos szempontból beteg ez a könyv, volt egy-két olyan véres jelenet, ami azért erősen megugrotta az ingerküszöbömet, holott azt hittem, azt már nem lehet elérni sem. 

___________________________________________________________________________________
Történet: 4/5 pontból
Kedvenc: Daniel
Tetszett: a néha megjelenő nyerseség
Nem tetszett: a sok szereplő a sok háttértörténettel
Fordította: Smid Mária Bernadett
Oldalszám: 432 oldal
Kiadó: Agave Kiadó
Megjelenés: 2016
___________________________________________________________________________________

2016. szeptember 12., hétfő

Max Gladstone - Nagyrészt halott

Max Gladstone - Nagyrészt halott 

Fülszöveg: Alt Coulumb városának Kos nevű Tűzistene váratlanul elhalálozik, és a feltámasztását egy nemzetközi halottlátó cég kezdő munkatársára, Tara Abernathyre bízzák. A feladat komolyságát jelzi, hogy az isten nélkül maradt négymilliós metropoliszban bármelyik pillanatban leállhatnak a gőzfejlesztô gépek, így nem fognak közlekedni a vonatok, és pusztító zavargások törhetnek ki. Tara egyetlen segítsége Abelard, a halott isten láncdohányos kispapja, akinek érthető okból válságba került a hite. 

   Ráadásul kiderül, hogy Kos nem egyszerűen meghalt, hanem meggyilkolták, és az ügy Alt Coulumb bírósága elé kerül. Tara és Abelard hirtelen nagy veszélyben találják magukat, mert valami olyan dologba nyúltak bele, amibe nem kellett volna. Az igazság kiderítésére indított nyomozásuk tétje így már nem csak Alt Coulumb halvány reménye az életben maradásra, hanem a saját életük is. 
  
Max Gladstone úttörő, az epikus fantasyt városi környezetbe helyező, paranormális jelenségekkel és különleges lényekkel keresztező regényében a kőből faragott vízköpők minden eddiginél fontosabb szerepet töltenek be, a mágusok pedig villámokon utaznak, miközben az igazságosztás egy szűk elit kör privilégiuma, akik a jó és rossz közti határvonalat már rég eltörölték.
_________________________________________________________________________________
Azt hittem, hogy az idei legfurcsább olvasmányaim a Lépcsők városa és Az ötödik évszak lesz, de most beáll a sorba a Nagyrészt halott is, és még nincs vége az évnek és a megjelenéseknek. Ahogy az első kettő megemlített könyv lenyűgözött, úgy a Nagyrészt halott is. Imádom a furcsa észjárású írókat, pontosabban az olyanokat, akik bánni is tudnak az eszement ötleteikkel, mert valami egészen elképesztő sül ki belőle. Azt az új vonalat, amit pedig idén behozott az Agave, külön díjazom. Eddig is az egyik kedvenc kiadóm volt, mert a könyveik szinte mindig passzoltak az ízlésemhez, de idén sikerült olyan újdonságokat mutatniuk, amikről nem is tudtam, hogy hiányoznak az életemből és amik eléggé megleptek. Egy kicsit kimozdultam a komfortzónámból és marhára élvezem, már alig várom, hogy legközelebb milyen újdonság varázsol el, pedig még a tavalyi megjelenéseknek se értem a végére. 

Az ötödik évszak és a Lépcsők városa világa is merőben új és szokatlan terep volt számomra, teljesen elvarázsolt a világuk, minden klappolt, szívesen időztem el ezeken a helyeken és ezekkel a szereplőkkel, még az érzelmeimre is hatott mindegyik, ráadásul nem átlagos módon. A Nagyrészt halottban ugyan nem voltak érzelmi hullámvasutak, viszont a világa legalább annyira lenyűgöző és kidolgozott volt, mint az előbbi kettőé. Teljesen magába rántott és mindig újra és újra meglepett, igazi csemege volt ez az utazás Tara Abernathyval, a gyakornok Mesternővel. Már maga a fő elképzelés, hogy a mágia kereskedelem tárgya - egy szerződéses szolgáltatás, kölcsönös megállapodás az istenek és az emberek között - új színt hozott az eddigi fantasy olvasmányaiba, a többi apróság csak hab volt a tortán. Az istenek, ez esetben Kos, szerződések útján adtak a hatalmukból, cserébe az emberek hite és rajongása éltette őket, gyakorlatilag ezzel fizettek. Az isten volt a bank, a mágia és a hit a pénz, az emberek pedig a gyakorlatban működtették a rendszert. A papok voltak a "banki ügyintézők", "kapcsolattartók" és egyben a rendszer "karbantartói". Ez a rendszer Alt Coulumb városában kiválóan működött, a város virágzott, jólét volt, így elég nagy érvágásként érte őket Kos halála. Gyakorlatilag megszűnt a bank, másik nincs, így el lehet képzelni, hogy ez mekkora gazdasági válságot von maga után, egy totális katasztrófát, és mivel ez a rendszer egyben magát a vallást is jelentette, még erős érzelmi hatása is van. A lakosság ugyan még nem tudja a tényt, mert van annyi tartalék, hogy egy ideig a papságon kívül ne vegye észre senki a bajt, de ez a tartalék is véges. 

  Megindul a probléma elhárítása, a papság fel akarja támasztani Kost, mielőtt megindul a lavina és a lakosság is értesül róla. Ehhez hívják segítségül az egyik legnagyobb céget, amelyik Mesterekből és Mesternőkből áll, akik képesek egy isten feltámasztására is. (Ehhez a céghez kerül gyakornokként Tara, akit kirúgtak a felhőkben lebegő iskolából, szerencsére már akkor, mikor végzett. Elayne Kevarian veszi a szárnyai alá, aki a cég egyik társtulajdonosa és nagyon erős hatalommal bíró Mesternő.) Kos azonban nem természetes halált halt és mivel jelentős erőforrásról van szó, így természetes, hogy jelentkezik a többi érdekelt is, hiába próbálta a papság a háttérben elhárítani a problémát, megelőzve azt, hogy tudomást szerezzenek mások is Kos haláláról. Mit ad isten, az ellenoldal képviselője pont az az ember, aki kirúgta Tarát, így az ügy személyessé is kezd válni. Hirtelen nem csak egy mágikus gyilkossági nyomozás közepén, de egy olyan per közepén is találtam magam, amelyben jelentős szerepet játszott a pénz, ami itt a mágia vagy isteni hatalom. Eleinte nehezen értettem meg a világ lényegét, mert valahogy a mágia, mint képzeletbeli és elvont fogalom nem volt összeegyeztethető a gyakorlati és valós világgal, ráadásul a szárazabb (pénzügyi és jogi) részével, de a regény egy pontján hozzászoktam az elmélethez olyannyira, hogy elkezdtem élvezni a tárgyalást és megértettem, hogy mi volt itt a disznóság, ami Kos halálát okozta. A regény megdolgoztatta az agyam azon részét, ahol a pénzügyi és jogi tudásomat raktározom, de a munkámmal ellentétben nem szokványosan. (Istenek szerződéseit bogarászni és mágiaügyeit intézni valahogy izgalmasabbnak hangzik.) 

  Kos halála mellett volt egy másik gyilkosság is, egy párhuzamos ügy, ami legalább annyira érdekes volt. Itt léptek a képbe a vízköpők is, akik belekeveredtek az ügybe, amibe lassan már az egész város belebonyolódik. Justicia, a büntetés-végrehajtó hatalom (egy halott istennő pótolt verziója) egyik képviselője, úgymond katonája, Cat is feltűnik a színen, a kis láncdohányos pap, Abelard közreműködésével, majd megjelenik egy vámpír kalóz is. Elsőre ez így totál káosznak tűnik, még nem is említettem meg a gondolkodó lovakat, önállóan közlekedő kocsikat, a klubokat, amelyek elképzelhetetlen szolgáltatásokat nyújtottak és számos más apró furcsaságot, de a regényt olvasva minden működött együtt, hogy miért és hogyan, azt nem tudom, de nagyon bejött ez a kuszaság. Ahogy újabb és újabb szereplők, majd elemek kerültek elő, úgy éreztem, hogy egyre mélyebb és apróbb részeibe jutok ennek a világnak és az egyre hatalmasabb és kiismerhetetlenebb. Egyre jobban várni kezdtem nemcsak az ügy megoldását, de azt is, hogy még jobban bejárjam a világot, ahol minden sarkon szembejött valami lehetetlenség. Kétségtelenül a világ kidolgozottsága és furasága a legerősebb erénye a regénynek a stílus mellett, ami egy nagyon szerencsés dolog, tekintve, hogy ez egy olyan sorozat, amelynek önállóan is élvezhető részeit maga a világ köti össze. 

A szereplőkre kevesebb figyelem irányult, amit nagyon sajnálok, mert mindegyik felvonultatott alak a maga nemében borzasztóan érdekes és egyedi volt. Szívesen olvastam volna többet róluk, megismertem volna az eredettörténetüket (itt szinte csak Taráéhoz volt szerencsém) és az életüket. Cat egy drogos csaj volt, ami már azért teszi ellentmondásossá, merthogy Justicia, a büntető hatalom képviselője. Abelard pap létére láncdohányos volt és amikor kiruccant, akkor átvedlett bőrnadrágos pasivá. Elayne Kevarian az egyik legjobban sikerült karakter lett, aki számos rejtélyt tartogat magában. Nagyon remélem, hogy a következő részekben előkerül ez a kis csapat is vagy legalább valamelyikük főszereplővé válik, mert ezt kár lenne kihagyni. Bár az első kötetből kiindulva Gladstone simán megalkot újabb izgalmas szereplőket, akik lehet, hogy még ezt a bandát is felülmúlják.

  Az idei topolvasmányaiba már bekerült ez a könyv, az egyik legjobb meglepetés volt, nagyon várós a folytatás is. Ha valami különleges és egyedi fantasyre vágysz, akkor ezt ne hagyd ki, megéri elmerülni ebben a világban. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Tetszett: az egész világ, a vége csavar zseniális volt
Nem tetszett: a szereplőkön kevés volt a hangsúly
Kedvenc: Cat, Tara, Abelard, Elayne Kevarian
Fordította: F. Nagy Piroska
Oldalszám: 384 oldal
_________________________________________________________________________________

2016. augusztus 28., vasárnap

Blake Crouch - Sötét anyag

Blake Crouch - Sötét anyag 

Fülszöveg: „Elégedett vagy az életeddel?” Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: „Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom”. 
  Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos. 
  Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel. 
  Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.
___________________________________________________________________________________
 Blake Crouch könyveivel is úgy jártam, mint Bennett könyveivel, nem az első megjelenésekkel találkoztam, hanem a következőkkel, de lényegében teljesen mindegy, mert mindegyikük olyan munkákat tett le az asztalra, hogy kíváncsi lettem a többire is. A Wayward Pines-trilógia a polcomon van olvasatlanul, csak a filmsorozatba néztem bele, de kimondottan örülök neki, hogy végül nem fejeztem be és, hogy a könyvek még várnak rám, mert így van mit olvasnom a szerzőtől és nem kell várakoznom egy újabb alkotásra. A Sötét anyag szerelem volt első olvasásra, imádtam a témáját, így csak örülni tudok a pletykának, miszerint a Wayward Pines-trilógia még ennél is jobb. 

 A sci-fivel még mindig hadilábon állok, de az utóbbi időben egyre több könyv kerül a kezembe a műfajból és kezd valami ízlésféle vagy prioritás kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék vagy szeretek a műfajon belül. Rájöttem, hogy míg az űrutazás témája totál nem köt le, addig a párhuzamos vagy alternatív világok témája nagyon is, a thriller pedig a szívem csücske és tök jól megfér a két műfaj egymással.

A könyv nem részletekbe menő tudományossággal, de nem is esetlenül vagy faramuci módon mutatja be egy egyénen keresztül, hogy milyen is lehet az, ha léteznének párhuzamos világok és hirtelen lehetővé válna köztük az átjárás. Itt is ugyanaz az alapfeltevés, hogy a különböző döntéseink mellett, a nem választott lehetőségek mentén is létrejön egy világ, egy új énünkkel, így gyakorlatilag minden lehetséges kimenetel megtörténik, megszámlálhatatlan mennyiségű ént és életutat létrehozva. Elsőre nagyon klassz dolognak tartaná az ember (legalábbis én annak tartottam elsőre a gondolatot), hogy mindez létezik, mert ha jobban magunkba nézünk, akkor biztos találunk olyan pontokat az életünkben, amikorra visszamennénk és másképp döntenénk. Abba viszont már nem gondolunk bele (kivételek mindig vannak), hogyha módunkban állna másképp dönteni újra, az mekkora lavinát indítana el az életünkben és mennyi változást okozna a személyiségünkben is.

Nagyon sokat lehet filozofálni a témán, és a sok Mi lett volna, ha kezdetű gondolatokon. Blake bemutatta az ő verzióját az elméletről egy fizikatanár szemszögéből, aki ugyan néha elmereng a múltbeli döntésein és azok helyességén, nyomot is hagyott már rajta pár küzdelem (pl. a felesége szülés utáni depressziója), de összességében elégedett az életével. Közben mit sem tud mindarról, hogy életének egyik fontos fordulópontjánál létrejött egy másik énje, egy másik életúttal, aki a karriert választotta a család helyett és lehetővé tette a párhuzamos világok közti átjárást. Másik énje a mostani életére pályázik, így megindul a harc önmaga ellen a családjáért és a jelenlegi életéért, miközben rengeteg dilemmával szembesül. Az a Jason Dessen ugyanaz, mint ő? Az saját maga vagy egy idegen ember? Nagyon elgondolkodtató volt ezt a harcot végigkísérni, sok kérdésen pörgött az agyam közben. Vajon mitől leszek én saját magam? Meg tudnám ölni saját magam, ha a helyzet úgy kívánja? Vagy megmenteném-e önmagam még a jelenlegi életem árán is? Vagy keresnék magamnak egy olyan világot, ahol elölről kezdhetnék mindent és hagynám a csudába a jelenlegi életem? Életem különböző pontjainál a másként döntések után vajon hol lennék most? Milyen lennék? Ki lennék?

Amikor a regény eljutott a tetőpontjára, akkor jöttem rá, hogy igazság szerint mégsem vagyok mindezekre kíváncsi. Teljesen jó itt nekem, ahol most tartok, aki most vagyok. Isten ments, hogy létezzenek párhuzamos vagy alternatív világok és még átjárás is lehessen közöttük. Nem szeretnék összetalálkozni "önmagaimmal", mert az veszélyeztetné a jelenlegi énem életét. Arra jutottam, hogy mindenféleképpen negatív hatással lenne rám az is, ha rossz állapotban látnám magam és az is, ha sokkal jobb körülmények között, mint jelenlegi magamat. Blake is arra a konklúzióra vezet rá, hogy minden úgy jó, ahogy van és az ember nem kerülheti el a sorsát. Egyszerűen nem tudunk tökéletes döntéseket meghozni, még akkor sem, ha lehetőségünk van újra dönteni a lehetséges kimenetelek tudatával is. Végső soron ezt pedzegeti a Pillangóhatás című film és H. G. Wells Az időgépe is. Amilyen döntést már meghoztunk az elvisz valamerre és sosem lehet visszamenni, vagy ha igen, akkor sem jutunk el a kívánt célhoz.

Nagyon izgalmas, pörgős regény volt, amellett, hogy elgondolkodtató is. Piszok gyorsan kivégeztem, egy szombati nap délutánján, de a témáján és a felvetődött kérdéseken legalább háromszor ennyi időt elpörögtem. Befurakodott a regény a hétköznapjaiba is, de szerencsére pozitív értelemben. Egy kicsit jobban elkezdtem értékelni magam és a jelenlegi életem. Brutális, hogy mit élt át Jason Dessen, én azt sosem akarom megtapasztalni. Szeretem az olyan könyveket, amik annyira hatással vannak rám, hogy még évek múltán is felidézzem őket, ez pont olyan regény. Ugyan ez közel sem önsegítő könyv, de aki egy kicsit is elégedetlen a jelenlegi életével és piszkálja a sok Mi lett volna ha, az olvassa el ezt a könyvet és hátha egy kicsit megenyhül önmagával szemben. 
____________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Jason Dessen
Fordította: Farkas Veronika
Oldalszám: 368 oldal
____________________________________________________________________________________

2016. augusztus 21., vasárnap

Rain Arlender - Y I-II.

Rain Arlender - Y I-II. 

Fülszöveg: Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni. 
  Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek. 
  Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti. 
  Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani. 
  Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül. És az örök kérdésről – létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért? 
  És van ember, aki képes ezt elfogadni? 

___________________________________________________________________________________
 Az élet esszenciája kapcsán keresgélni kezdtem a neten, és rábukkantam a szerző másik könyvére, az Y-ra is, pontosabban annak trailerére. A rövidke videó (lásd lentebb) teljesen elvarázsolt, úgy éreztem, hogy ezt a történetet ismernem kell, erre az érzésre ráerősített az is, hogy szinte semmi mást nem találtam a könyvről. Úgy kezdtem bele a regénybe, hogy fogalmam se volt, hogy mire számítsak, még műfajilag sem igazán tudtam hova sorolni. Végül egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

  A vakon "neki kezdés" azokat az időket juttatta eszembe, amikor még nem volt internet a közösségi oldalaival, amikor nem tudtam értékeléseket előre elolvasni, hanem látatlanban kaptam le a könyvtár polcáról a könyveket és személyesen teszteltem, hogy jó-e vagy sem. Mindegyik meglepetés volt. Külön érdekesség volt mindezek után számomra, hogy egy olyan főhősnővel találkoztam a regényben, aki hasonlóan éli mindennapjait, az ő világától idegen az internetes világ. A közösségi oldalak bogarászása vagy ebook olvasás helyett könyvtárba jár, nemcsak az olvasás miatt, hanem segédkezni is, és ha olyan iskolai feladatot kap, amihez kell számítógép, akkor igencsak gondban van, mert nincs nekik otthon. Nem, nem azért, mert szegény a család, hanem mert ezt az életmódot választották. 

  Pontosan ugyan nem sikerült behatárolnom Neasa és családja életstílusát, voltak olyan elemei az életüknek, ami akár vallási meggyőződésből is eredhet, de nem ez volt a lényeg. A lényeg a választás és a hagyományok őrzése volt. Neasa szülei egy olyan közösség tagjai, akik mintha egy másik dimenzióban léteznének, saját szabályrendszerrel, hagyományokkal, szoros emberi kapcsolati hálóval, ahová idegeneket, azaz - ahogy ők hívják - "kívülállókat" nem engednek be. A házasság is a közösségen belül történhetett meg. Persze mindez nem jelenti azt, hogy nem kommunikálnak másokkal, vagy hogy a világtól elvágva élnek, egyszerűen csak más alapelveik vannak, mint a nagy átlagnak. Neasa rendes iskolába jár, kívülállók közé, közösségi munkát is végez, besegít a könyvtárban, igazság szerint egy szürke kisegér karaktere van, akiben talán csak a furcsa gondolkodásmódja a különleges és az életstílusa. Bár a regény nem erről a közösségről szól elsősorban, de fontos eleme, hiszen nagyban meghatározza Neasát és majd a későbbi kapcsolatát. 



  Valahol idegenkedtem ettől a közösségtől és nem tudtam bizonyos dolgokat elfogadni vagy megérteni, valahol viszont felüdítőnek és érdekesnek találtam ezt az életmódot. Én annak a generációnak vagyok a tagja, akinek a gyerekkora még a nagy internetes és okostelefonos bumm előtt volt, de aki már a főiskolán minden gond nélkül alkalmazkodott az internet világához. Én még tudom, hogy milyen volt az internet és az okostelefonok világa előtt, milyen érzés volt "elvágva lenni" a világtól, és megmondom őszintén, hogy sóhajtva gondolok vissza azokra az időkre. De jó is volt az, amikor nem tudtam ennyi mindent a világból, sokkal több dologra volt időm, lényegesebb dolgokkal tudtam foglalkozni, az emberi kapcsolatok minőségileg jobbak voltak, megvolt a varázsa annak, hogy heti egyszer tudtam valakivel beszélni, nem pedig a nap bármely percében azonnal és még sorolhatnám. Neasa világa erre az időszakra emlékeztet, ő ugyanis hasonlóképp éli meg a dolgokat. Mondhatnám azt is, hogy érzelem- és gondolatgazdagabban. Nincs számítógépe, eleinte telefonja sem, azt se tudja, hogy kik a sztárok vagy mi megy a tévében, viszont annál többet tud irodalomról és művészetről, országokról és nyelvekről. 

  Ehhez a főhősnőhöz képzeljünk el egy sztárt, akivel szerelembe esnek. Akármennyire is elképzelhetetlen, ez megtörténik. Nagy részben az ő kapcsolatukról szól a regény, de nem a szokásos sablonokat elővéve és újra lerágva a csontot, hanem furcsa és különös módon mutatja be a szerelmüket. A kapcsolatuk magáról a való életről szól és nem valami limonádé romantikáról, ahol minden pikk-pakk jóra fordul. Neasa egy intelligens karakter, aki makacsul ragaszkodik az elveihez, Ryan pedig egy vérbeli művészlélek, sok benne a gyengeség, de a szépség és az érzékenység is. Kemény munkával végre egyre híresebbé válik, de néha úgy tűnik, hogy a fokozódó népszerűséggel nem tud mit kezdeni. 

  Nagyon szép a történetük és a szerelmük, és pont a fájdalmassága és nehézsége miatt. Nagyon sokat kell dolgozniuk azon, hogy a két, ennyire gyökeresen különböző világot közelebb hozzák egymáshoz. Sok önfeláldozás és nagyon erős szeretet kell ahhoz, hogy sikerüljön nekik. Végigmentem velük minden egyes örömön, harcon és bánaton, és nincsenek rá jobb szavaim: magát az életet éltem meg velük. A regényekben (és filmekben is) az esetek többségében azt mutatják meg, hogy szürke kisegeret vagy egy szegény lányt felemel a sztár vagy egy gazdag örökös/igazgató/stb. és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez a regény viszont azt mutatja meg, hogy mi van ezután. Tényleg boldogan élnek? Milyenek a hétköznapjaik? Egy sztárnak vagy gazdag örökösnek továbbra is tennie kell a dolgát, hiszen a hírnév és a vagyon mulandó. Egy sztár vagy örökös hozzászokott egy életmódhoz, ami teljesen idegen a szürke kisegér számára és ez fordítva is igaz. Melyikük dob el és veszít el dolgokat az életéből? Melyikük fogja meghatározni a továbbiakat? A kisegér tudja tartani a tempót vagy inkább a sztár húzza meg a féket? És jó lesz az nekik, ha lemondanak valamiről, ha feladják önmaguk egy részét? Egyáltalán meg tudják ezt tenni?

Neasa és Ryan nagyon sokat küzdött és harcolt egymásért, rengeteg munka volt a kapcsolatukban, mert a szerelmük kitartott. De vajon a szerelem is mennyit bír el? Az Y a válaszutakról, a döntésekről, a felelősségről és a következményekről is szól, mindezek át- meg átszövik az egész történetet. Erre a regényre nem lehet úgy tekinteni, hogy egy könnyed ifjúsági regény, ami egy sztárba szerelmes lányról szól. Ez a regény bemutatja a kemény valóságot is, rengeteg kérdést felvet és még több gondolatot elindít az emberben. Lassan hömpölyög a történet, nem siet sehová, hiszen magát a folyamatot láttatja, nem a végcélt. Néhol emiatt is egy kicsit túlírtnak éreztem és kellett hozzá hangulat, hogy folytassam, de mindez abból ered, hogy szokatlan a stílus, érdekes és egyedi érzelemleírásokkal van teli, amiken nem lehet csak úgy átsiklani, ízlelgetni kell a szavakat. Elég szokatlan könyv, de pont ebben rejlik a varázsa. Örülök, hogy megismertem ezt a történetet és hallgattam arra az első megérzésre, ami a trailer nézésekor elkapott. Ha valami különlegességre vágytok, feltétlenül olvassátok el.

A képek forrása részben a szerző Facebook oldala.
__________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Neasa, Ryan
Fordította: Kun-Béres Anikó
Oldalszám: I. kötet (270 oldal), II. kötet (250 oldal)
___________________________________________________________________________________

2016. július 16., szombat

Paul Tremblay - Szellemek a fejben


Paul Tremblay - Szellemek a fejben 

Fülszöveg: A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért. 
  Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek. 
  Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre - az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.
___________________________________________________________________________________

 A Szellemek a fejben nagyon várós regény volt, attól kezdve, hogy egy, a Kiadó egyik képviselőjével (talán magával a vezetővel) készült interjú során először szóba került. Nyílt titok, hogy az Agave az egyik kedvenc kiadóm, a legtöbb könyvet tőlük veszem, és az utóbbi időben már neki is álltam elolvasni a felhalmozódott készletet, na meg az újakat, így nagyon megörültem neki, hogy ők is elkezdtek nyitni a horror felé. Teljesen belelkesültem ettől az új vonaltól (más kiadók esetében is), hiszen a horror műfajából elég kevés újdonsággal találkoztam eddig a könyvpiacon, a klasszikusokon meg már vagy túl vagyok, vagy nem keltették fel az érdeklődésem úgy istenigazából. A Szellemek a fejben viszont rögtön elnyerte a tetszésemet és nagy elvárásokkal álltam neki, aztán csalódtam, majd a csalódottságom átalakult valami mássá. Ugyan nem azt a véres horrort kaptam, amitől egy kis szellő miatt is az idegösszeomlás szélére kerülök, de kaptam helyette mást. Ez a regény inkább egy család tragédiája, de mellette nagyon jó kritika is. Ez a kritika célba vette a horror műfaját, a valóságshowkat, a vallást, a tudományt és a társadalmat is, és mint ilyen egy igazi csemege lett a könyveim között. 

A regényt többféleképpen fel lehet osztani (eleve három részre oszlik: az előzmények, a valóságshow és a show után, de ezen belül is van hármas tagolás: blogposzt-a jelen az íróval-a nyolc éves gyerek szemszöge), de mindez csak formalitás, ami szerintem viszont a lényegesebb felosztás, hogy mi az, ami írott formában konkrétan megjelent és mi az, amit csak sugallt a történet és ehhez kapcsolódóan mik azok a következtetések, amit az olvasó le tud vonni, mi az igazi mondanivaló. Az írásmód sajátosságából adódóan különös módon ismerünk meg egy családi tragédiát. Először is egy író felkeresi Marjorie húgát, hogy a gyerekkori emlékeit megossza vele, így kapunk egy szemszöget a 15 évvel későbbi Merrytől, majd az egész átvált egy nyolc éves gyerek szemszögére. Mind a kettő megbízhatatlan, a 15 évvel későbbi azért, mert Merry elmondása szerint az emlékei már halványultak, ráadásul összekeveredtek az azóta látott/hallott/olvasott művekkel, a nyolc éves gyermek emlékei pedig azért megbízhatatlanok, mert ennyi idősen az ember még nem vesz mindent észre, nem ért mindent, adott esetben pedig ki is színezi a fantáziája a dolgokat. Ez a megbízhatatlanság érzése az egyik nagy húzóereje a könyvnek, részben ez az, ami gondolkodásra sarkall, hiszen az olvasónak kell összeraknia, hogy mi volt az, ami ténylegesen történhetett és mi az, ami egy zagyva emlék vagy csak showelem. Pont ezt lovagolja meg a harmadik szemszög is, a bloggeré, aki a showt elemzi ki elég alaposan és ezzel együtt a horror műfaját frivol stílusban. Igazi szőrszálhasogató stílusban kiveséz minden egyes jelenetet, teletűzdeli popkulturális utalásokkal és kielemzi, hogy mit melyik műből és hogyan koppintottak le. Ízekre cincálja a műsort. Fricskája az egésznek, hogy ennél a könyvnél ki lehet jelenteni: ne olvasd el a véleményeket és a posztokat, még az enyémet se a könyvről, hanem olvasd el magát a könyvet, mert megkapod önmagáról a véleményt és a posztot. 

 Az egyik kedvenc részem, pont a blogger része volt, hiszen a showt itt "látjuk" igazán. Az egyik forrásunk a jelenbeli Merry, másik forrásunk a nyolc éves gyerek szemszöge, aki a kulisszák mögé ad betekintést, de magát a showt, ami adásba került, a bloggeren át "látjuk". Emiatt ugyan gyakran elkapott az ismétlődő jelenetek miatti időhúzás érzete, de megvolt a jelentősége annak, hogy ez miért történt és még egy csavar is kapcsolódik a szemszögekhez. Egy-egy momentumot láttam a nyolc éves Merry szemszögéből, majd ugyanazt a jelenetet újra csak a blogger szemszögéből. Míg a kisgyerek Merrynél tényleg horrorba illő rész volt egy-egy jelenet, addig a bloggernél már eltávolodtunk a horror résztől, úgymond egy kitekintést kaptunk egy néző szempontjából. Merry felépítette a horror rész feszültségét, a blogger pedig lecsapta, mint egy labdát és a feszültség eltűnt. Ez így ingadozott az egész regény során. Egyben ez volt az egyik hibája a könyvnek, hogy ugyan érdekes volt ez a módszer és teljesebb képet adott a sztoriról, viszont kirángatott magából a horrorból, ezért is nem tudtam annyira átérezni a műfaj adta feszültséget. Mégis, fontos volt a blogger szemszöge, mert több kritikai pont is itt jelent meg: kritika a horror műfajáról, a nézőkről, a családról, a társadalomról és a vallásról. 

 A regény nagyon jól bemutatja az emberi ostobaságot, ezért is van társadalomkritika érzete. Van egy amerikai család, benne egy mentálisan beteg tinédzserrel, egy depressziós anyukával, egy állástalan vallási fanatikus apukával, és egy nyolc éves kislánnyal, aki már csak a kora miatt is igényli a nagyobb odafigyelést, pénzük sincs és ha ez nem lenne elég még szarul is csinálnak mindent, ahelyett, hogy megoldanák épp ésszel és felnőtt módjára a problémáikat. A család pillanatok alatt szétesik és egy rakás tehetetlen, megkergült ember csoportja lesz, akiket hiéna módjára letámadnak és kihasználnak más embercsoportok, akik erre a "rászállásra" fogékonyak. Először bejön az életükbe egy orvos, aki kezelni kezdi Marjorie-t, ezzel nincs is gond, ez a helyes út, ez lenne az a vonal, amin tovább kéne menniük. Úgy tűnik, hogy az apuka folyamatosan munkát keres, eddig ez is jó, ez a helyes út, így kell rendbe szedni egy életet. Aztán hirtelen minden kisiklik és elindul a lavina. Betör az életükbe a vallás egy lelkésszel, aki legyint az orvosra és kijelenti, hogy a lányukat az ördög szállta meg, majd már egy egész tévéstáb is beköltözik az otthonukba, hogy közösen pénzt csináljanak. Hülyébbnél hülyébb döntéseket hoznak meg és teljesen kifordulnak önmagukból, majd mint az várható, tragédiába torkollik az egész, más kiút már nem is lehet. Az olvasó meg dühös lesz. 

 Legfőképp a szülőkre lettem dühös, mert leginkább ők voltak az okai az egész cirkusznak és az áldozat pedig Merry lett. Ilyen az, amikor két olyan ember vállal gyereket, akiknek rohadtul nem kéne. Teljesen kicsúszott a kezük alól az irányítás és a legszomorúbb az egészben, hogy ahelyett, hogy segítséget kaptak volna, az emberek csak kihasználták a helyzetüket és cirkuszi majmot csináltak belőlük. Ez volt az igazi tragédiája a történetnek. Van egy totál szétesett család, a maga poklában fetrengve, belülről, önerőből nem tudnak kiszállni a szituációból és ahelyett, hogy értelmes felnőtt emberek külső segítséget nyújtanának nekik, csak adják alájuk a lovat és ítélkeznek, meg röhögnek rajtuk. Mások baján csámcsogni és szórakozni egyszerűbb, mint komolyan venni és segítséget nyújtani. A regény mondanivalója volt az igazi horror. Egy nyolcéves kislánynak végig kellett néznie, hogyan omlik össze a családja és meg kellett tapasztalnia az emberiség rossz oldalát. A kihasználást, a nemtörődömséget, a mellőzöttséget, a kirekesztést és azt is, hogy milyen, amikor mások az ő bőrén szórakoznak rajta. Egy nagyon jól megírt, megrázó történet volt, rengeteg kritikával, de nem szabad azzal az elvárással nekiállni, hogy ez egy kőkemény horror. 
__________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Tetszett: a sok kritika
Nem tetszett: -
Kedvenc: -
Fordította: Huszár András
Oldalszám: 288 oldal
__________________________________________________________________________________

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak 

Fülszöveg: Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra. 
  Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.
___________________________________________________________________________________

Bármiféle elvárás nélkül vágtam neki a könyvnek, teljesen véletlen választás volt. Nem tudtam róla semmit előzetesen, még a fülszöveg sem fogott meg annyira, elkönyveltem magamban egy újabb fantasynek, viszont a borító nem eresztett. Igen, bevallom, néha felszínes vagyok, főleg ha fantasykről van szó, hiszen már lassan mindegyik ugyanolyan, sok újdonságot nem tartogatnak, így már a fülszövegek alapján történő választás is kezd értelmetlen lenni. Igazság szerint fantasyt már különösebb válogatás nélkül olvasok, ahogy esik úgy puffan alapon döntök, hiszen a jól megszokott és bejáratott elemeket kapom, otthonosnak érzem a világokat és hiába mennek egy kaptafára, változatlanul szeretem őket, ha sok lesz belőlük, akkor csak műfajt váltok átmenetileg. Szerencsére ez a regény jó pillanatban kapott el és hatalmas nagy meglepetés volt. Úgy emelte meg a mércét, hogy nem is tudtam arról, hogy meg kéne emelni, most döbbentem rá, hogy bizony nem rossz az, ha az embernek vannak elvárásai még a jól megszokott és szeretett műfajoknál is és azt se gondoltam, hogy életem kedvenc könyveit lehet még übereleni. Jemisinnek sikerült, olyannyira, hogy olvasási szünetre megyek a fantasyk terén, mert ismerem magam annyira, hogy ezután egy darabig semmi se fog tetszeni és még a kákán is csomót fogok keresni. Ez lenne a book hangover?  

  Pedig nehezen indult a kapcsolatom a könyvvel. Egy-két napig vacakoltam, hogy belekezdjek-e vagy sem, a fülszöveget olvasgattam, bele-belelapozgattam, majd leraktam és inkább másba kezdtem bele. Valahogy nem volt kedvem egy nő kálváriájához. Pár nap után eljutottam odáig, hogy az első fejezetet elolvastam és aztán megint félreraktam. Túl zavaros volt, nem kapott el a hangulat, nem értettem, hogy mi van, nem tudott magába szippantani a történet és nagyon furcsa volt a "te" stílus, az E/2 (ami csak a regény harmadára jellemző és meglepő eszköz). Úgy éreztem, hogy pihentetnem kell még ezt a dolgot, mert ami nem megy, azt inkább ne erőltessük. Egy héttel később megint túljutottam egy másik könyvön, ismét eljött a "mit olvassak" cirkusz, megint vacakoltam egy sort, újra elolvastam az első fejezetet és csodák csodájára már jobban feküdt minden, megtetszett az E/2, különlegesnek tartottam és jobban odafigyelve olvastam, így elkapott a regény. Kíváncsi lettem a kőszerű lényekre (később már megtudtam, hogy kőfaló a nevük) és valahogy érdekelni kezdett a nő sorsa is, majd egyre több minden és azon kaptam magam, hogy az egész szombati napom olvasással telt el, szalad a lakás, a külvilágról semmit se tudok, a családról se, de az orogénekről, a világvégéről, Rezdületlenről, a Fulkrumról, a szeizmikus mozgásokról és a világvégéről annál többet. És marha jól éreztem magam, mert ezer éve nem kapcsolódtam ki ennyire jól, ezer éve nem kötött le ennyire könyv, hogy még azt is elfelejtsem, hogy a Földön vagyok, van olyan, hogy munka, meg kötelesség, meg takarítás, bevásárlás és a többi, és nagyon rég volt, hogy utoljára ennyire belelkesültem volna egy világtól. Pont azt adta a regény, ami miatt annyira rákattantam annak idején az olvasásra.

 Először is a világfelépítés valami iszonyat jó. Alaposan kidolgozott szinte minden részlete, annak ellenére, hogy nem ezen van a hangsúly, legalábbis a narrátorunk szerint a világvége, meg maga a világ is csak egy háttérdíszlet, a sztori, Essun tragédiája és az a lényeg, hogy megtalálja a férjét, aki megölte az egyik gyereküket, a másikat pedig elrabolta. Minden ízében remekül kidolgozott a világ, olyannyira, hogy bevallom őszintén, még a figyelemfelhívás ellenére is, hidegen hagyott, hogy Essun gyereke még életben van-e és hogy megtalálja-e a férjét. A világ és a benne lakó lények érdekeltek, meg az, hogy mi lesz a világ sorsa. Az írónő apránként adagolja a dolgokat, de még így is néha újra kell olvasni részeket, hogy felfogjuk a világ mibenlétét, mert annyi különös részlet van, hogy nem lehet csak úgy átsiklani felette. Segítségünkre van egy térkép is Rezdületlenről, arról a helyről, ahol szinte élhetetlen körülmények vannak, mert olyan gyakori a szeizmikus mozgás a földkéregben, hogy egész civilizációk tűnhetnek el egy-egy katasztrófa esetén, ezért a társadalom már készenlétben van egy-egy ilyen eseményre, de ez nem volt mindig így. Egy kis történelmi gyorstalpaló és még egy fogalommagyarázat gyűjtemény is segítséget nyújt a jobb megértéshez a könyv végén. Az írónő rengeteget dolgozhatott a világ kialakításán és ezt meg is hálálja az olvasó, engem teljesen elbűvölt, hogy egy totál másik és szokatlan világba kerülhettem az alapos munkája miatt. Úgy érzem, hogy a világnak és történelmének, illetve a társadalmának még csak egy szeletét ismertem meg, rengeteg kérdés maradt nyitva és még annyi mindent nem tudni erről a világról, hogy már csak ezért is tűkön ülve várom a folytatást. A leginkább a kőfalókra és az orogénekhez való viszonyukra vagyok kíváncsi, ez fogott meg a leginkább és jellemző, hogy pont erről tudtam meg a legkevesebbet.

Másodszor a karakterek fogtak meg nagyon, annak ellenére, hogy sok kritika érte a személyüket és a karakterek kidolgozottságát, nekem ezzel semmi bajom sem volt. Lehet, hogy nem a világ legösszetettebb és lenyűgözőbb karakterei, de nem is sablonosak és papírmasék. Már eleve az különleges bennük, hogy a legtöbbjük orogén, vagy gúnynéven rogga, akikről még nem olvashattuk sosem. Igen, a képességeik miatt, hogy szenzelni tudják a mozgásokat a földkérgen keresztül, meg irányítani és befolyásolni tudják a föld mozgását, hasonlítanak a különleges képességekkel rendelkező fantasy alakokra, az olyanokra nagyon is, akik valamilyen természeti elemet tudnak uralni, lehet őket a mágusokhoz is hasonlítani, de mégis valami más bennük. Nem kérkednek az erejükkel, sőt, kordában tartottak a Fulkrum szabályai és az Őrzők által, ráadásul nem a társadalom hőn szeretett rétegét alkotják, hanem pont hogy a legalját. Az emberek félik és utálják őket, minden természeti katasztrófát nekik tulajdonítanak és eszükbe sem jut, hogy valójában mennyit köszönhetnek nekik, mennyi katasztrófát pont őmiattuk úsztak meg. Ott van példának erre a tízgyűrűs orogén (a gyűrűk száma határozza meg egy orogén erejét), Alabástrom, aki a csomópontokon elhelyezett orogéneknek segít elkerülni a nagyobb mozgásokat és kilengéseket pusztán jó szándékból. A földkéreg állandó mozgásban van, állandó koordinációt igényel, hogy ne következzen be katasztrófa, ezt a feladatot hivatottak ellátni a csomópontokra kihelyezett orogének. Persze a társadalom mit sem tud arról, hogy milyen erők munkálnak a háttérben, és hogy az orogének mi mindent megtesznek azért, hogy megvédjék Rezdületlent. A társadalom csak támadja őket. Ha van olyan orogén, amelyik az emberek között megbújva próbál emberi életet élni és rájönnek, hogy ki is ő valójában, azt könyörtelenül kivégzik, még az sem számít, ha egy hároméves gyerekről van szó, sőt, inkább ők a legveszélyesebbek, mert a gyerekek nem uraik még az erejüknek. Essun kisfia is így járt, az apja agyonverte pusztán azért, mert a fiú orogén volt és csak a jóisten tudja, hogy mit fog tenni a lányukkal, akit elrabolt.

Ha a lények (orogének, őrzők, kőfalók) és a karakterek még nem bizonyultak volna elégnek a világgal együtt, akkor ott van a történet is, ami szintén brutál jól volt megírva. Vannak meglepő csavarok is, még a vége is egy csavarral zárul, ami miatt szintén tűkön ülve várom a folytatást. Három különböző korú nő életét követhetjük nyomon ebben a világban, mindhármójuk orogén, de mindhármójuk mást enged láttatni a világból. Ott van Essun, aki próbált megbújni az emberek között, de lebukott, tragédia érte és személyes bosszú hajtja, miközben a világ lángokban áll. Ott van Damaya, az orogén kislány, akitől a szülei annyira féltek, hogy odaadták inkább egy vadidegen férfinak, csak ne lássák őt többet. Damaya bekerül a Fulkrumba, az orogének iskolájába, így úgy tűnik, hogy végre jó sorsa lesz. Az ő szemszöge egy leheletnyi YA-t hozott a regénybe, a jobb fajtából, mert a sulis részek teljesen olyan hangulatot kölcsönöztek a regénynek, mint amilyen az ifjúsági fantasykra jellemző. Személy szerint én még ennél is többet olvastam volna a suliról, mert utoljára a Harry Potterben találkoztam ennyire varázsos épülettel, hangulattal, lényekkel és fura leckékkel. A fura leckék némelyike már meghökkentően morbid volt itt a regényben. A kedvencem mégis a négygyűrűs orogén, Szienit volt, aki már befejezte az iskolát, már négy próbán is túl volt, próbált feljebb jutni a ranglétrán, ami küldetések végrehajtását takarta, köztük egy olyat is, hogy szüljön orogén gyerekeket, nem mástól, mint a tízgyűrűs Alabástromtól. Az már senkit sem érdekel, hogy utálják egymást, a fajnemesítés mindenek felett áll. Az se számít, hogy Alabástrom belezakkant az erejébe (ő az egyedüli tízgyűrűs és ha több ujjuk lenne, akkor talán még ennél is több gyűrűje lenne, felbecsülhetetlen ereje van) és mindabba, amit élete során látott. Az se tette jobbá a dolgokat, hogy két ennyire eltérő karakter került közelségbe, míg Szineit erősen szabálykövető és vak a világ történéseire, addig Alabástrom lázadó, pökhendi, arrogáns és nagyon is jól tudja, hogy mi folyik a háttérben. Egy élmény volt látni, hogy ez a két karakter milyen kapcsolatot tudott egymással kialakítani. Az ő részeiknél történt a legtöbb izgalom, a legtöbb különlegesség és még a szabadon értelmezett szex is, minden tabutól mentesen.

Annyi furcsaságot és bizarr dolgokat tartogatott a regény, hogy nem egyszer fennakadtam valamin és nyugtáztam magamban, hogy ez jó, nagyon jó, újszerű és frissítő. Elég érdekes észjárása van az írónőnek, ezért folyton meg tudott hökkenteni vagy lepni valamivel. Egyszer brutálisan szókimondó volt a stílus, másszor varázsosan lassan hömpölygött, mint ami a high fantasykra jellemző, aztán átváltott egy kicsit az ifjúsági regényekre jellemző lazaságra, könnyedségre, majd egy negyvenes nő komolyságára. Ahogy a stílus, úgy az érzelmeim is folyamatosan hullámzottak és még olyan érzelmek is előjöttek, amikre nem számítottam ennél a regénynél. Ez sokkal több volt, mint amit a tucatfantasyk adnak, a megszokott elemeket úgy sikerült csűrnie-csavarnia az írónőnek, hogy egy teljesen új dolgot hozott létre a műfajon belül. Nagyon hiányzott már egy ilyen vérfrissítés és újdonság, kellett egy ilyen nagy dobás a fantasy irodalomba, meg az életembe is. Hatalmas nagy kedvenc lett és megemelte a mércét.
__________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Szienit, Damaya, Alabástrom, az őrzők, a kőfalók
Tetszett: minden
Nem tetszett: -
Fordította: Ballai Mária
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
__________________________________________________________________________________

2016. július 10., vasárnap

Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág 

Fülszöveg: Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással. 
 Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben. 
 Neil Gaiman és Michael Reaves regénye vad kalandozás világokon belül és világok között, jól megrajzolt helyszínekkel és élénk karakterekkel, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal.
___________________________________________________________________________________

Amióta olvastam a Temető könyvét (első Gaiman könyvem), majd az összes többit, rajongója vagyok az írónak. Voltak olyan könyvei, amik kevésbé tetszettek, voltak olyanok, amiért rajongtam, de az vitathatatlan, hogy minden egyes új megjelenésénél tárt karokkal várom Gaiman újabb történetét (írhatna többet is). A Köztesvilág ugyan nem csak az ő munkája, de érezni benne a Gaimanre annyira jellemző stílusjegyeket és talán pont ezért tetszett is a könyv: megszerettem, de azért nem vak ez a szeretet. 

  Nem tudom, hogy melyik elem, szereplő vagy esemény köthető Neilhez, de azt érezni, hogy bizony az ő keze is benne volt - ha csak Reaves írta volna egyedül, azt mondtam volna, hogy hatással volt rá Gaiman. Joey Harker, Színes (buboréklény, mudléf=multidimenziós létforma) és az Átmenet világa azok, ahol erősen gyanakodtam rá, hogy kedvenc íróm művei, hiszen ő szokott ilyen furán bájos karaktereket létrehozni és ennyire eszement vagy elborult világokat megteremteni. Szinte lehetetlen szétválasztani, hogy ki mit csinált a könyvben, mert a "ketten írás" itt nem azt jelentette, hogy kettő vagy esetleg több nézőpontos a regény vagy, hogy egy fejezet-egy író, de mindenesetre működött. Két olyan embert hozott össze a sors, akik nincsenek híján a fantáziának, így egy elég érdekes egyveleget tudtak összedobni. Igen, összedobni, szándékosan fogalmaztam így, hiszen a regény rövidsége és úgy maga az egész könyv azt az érzetet kelti, mintha csak szórakozásból összeültek volna, hogy most egy hét alatt megírnak egy könyvet (vagy még rövidebb idő alatt), de komolyabb szándék nem volt mögötte, nem is egy mesterműnek indult. Nem is szabad ettől a könyvtől hatalmas dolgokat elvárni, egy könnyed, kis szórakoztató ifjúsági regény, amivel - mint az én esetemben is - egy tök jó péntek délutánt el lehet tölteni. 

  A regény már csak az ifjúsági besorolásra tekintettel is, rövid, nagyon olvastatja magát, kedves és bájos szereplői vannak vagy éppen olyan figurái, akik a legyőzhetetlen vagy oltalmazó felnőttet testesítik meg, de van benne gonosz felnőtt is, aki ártani akar a gyerekseregnek. A párhuzamos világok elméletébe egy kicsit belegabalyodtam, holott nem valami nagyon bonyolult dologra kell gondolni, de végül letisztázódott bennem. Ahány döntés, annyiféle új világ(?), idősík, alternatíva létezik. A lényegi pont mégis az, hogy valakik szemben állnak egymással és harcolnak (mint általában mindig) és Joey, továbbá a Joeyk (különböző világokból származó énjei) feladata, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Egy ívet kell elképzelni, aminek az egyik végén a mágia uralkodik, a másik végén a tudomány és a középpont felé haladva egyre halványul a hatásuk. Ez a két véglet harcol egymással, míg a Joeyk feladata a kiegyenlítés. Annyira nagynak nem éreztem a téteket, a háború se nagyon volt érzékelhető, így az izgalom se hágott tetőfokára, de kellően érdekes volt ahhoz, hogy pár órára lekösse a figyelmet, főleg a vége felé haladva, ahol azért felgyorsultak az események. Mivel ez egy sorozat kezdő darabja, tutibiztos, hogy lesznek még itt harcok. 

Ami nagyon tetszett az Joey és Színes karaktere volt, még a különféle Joeyk közül is egy-kettő, illetve az Átmenet világa. Joey egy hétköznapi fiú, közlekedési analfabéta, meg talán a szerelemben is az, ha már egy 14-15 évesre lehet ilyet mondani, de egy kedvelhető, egyszerű, jó srác, akinek a helyébe könnyen bele tudja magát képzelni a célcsoport. Az ifjúságnak a többi karakter is aduász, hiszen hasonló korúak, elég érdekesek, de egyben bájosak is. A gonoszok pedig nem annyira durván gonoszok, mint ahogy a felnőttek megszokták. Talán ez is volt az egyik bajom, ami miatt nem lett kedvenc a könyv (bár nem is úgy indultam neki, hogy azt akarom kedvenc legyen), hogy hiányoltam Gaiman azon gonoszait, vagy azt a félelemkeltést, ami alamuszin jön, nem tudod megmondani, hogy mitől érzed azt, hogy az gonosz, hiszen nem a megszokott és klasszikus formában vezeti fel Gaiman, de tudod, hogy velejéig az. Hiányoltam a rémisztgetést. 

Színes nagyon nagy kedvenc lett, már csak őmiatta is kíváncsi vagyok a folytatásra, mert üdeséget hozott a furcsa karakterek közé, ő volt a legfurcsább és talán a legszeretetreméltóbb, hozzá hasonló karakterrel talán még nem is találkoztam életemben. Bár őróla tudtam meg a legkevesebbet és róla szerettem volna megtudni a legtöbbet. Már csak őmiatta is megérte elolvasni a könyvet. Jól esett egy kis cukiság, kedvesség. 

A világfelépítés lehetett volna jobb, lehetett volna több időt rászánni, bővebben ki lehetett volna fejtetni és egy kicsit "összefésülni". Nekem túl kapkodó és hiányos volt a világ bemutatása, a többféle Joeyt egy kicsit öncélúnak éreztem, ütősebb lett volna a könyv, ha nem csak ő a világ közepe. A párbeszédek sem voltak elsőosztályúak, de mindig emlékeztettem magam arra, hogy ez elsősorban gyerekeknek szól, nem kell mindenen fennakadnom. 

  Nem volt rossz, pár szórakoztató és könnyed órát nyújtott kalandokkal, vicces és bájos karakterekkel, azért megkaptam a Gaiman-adagomat is, örülök neki, hogy ez a könyv is bekerül a többi könyve mellé, de nem lett kedvenc. Ehhez a könyvhöz nem is úgy kell hozzáállni, talán ez az egyik vonzereje: nyilvánvaló, hogy nem kell vérkomolyan venni. 
___________________________________________________________________________________
Történet: 4/6 pontból
Tetszett: az Átmenet, Színes és Joey karaktere
Nem tetszett: kicsit kapkodónak és hiányosnak éreztem a világfelépítést
Kedvenc: Színes
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 208 oldal
___________________________________________________________________________________

2016. június 26., vasárnap

Rain Arlender - Az élet esszenciája

Rain Arlender - Az élet esszenciája 

Fülszöveg: „Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny.” 
Egy ilyen álláshirdetést olvasva jobb, ha az ember menekül. Aurorának azonban nincs sok választása - kénytelen belevágni. Munkaadója egy whisky lepárlót üzemeltető skót család. Munkahelye a szabad mező: se állatok, se növények, semmi valódi tennivaló. Munkaeszköze - és egyetlen hű társa - egy pár óriás méretű gumicsizma. Aurora dolga pedig, hogy a vidéket járja, és sejtelme sincs, miért fizetik.
_________________________________________________________________________________

Váratlanul bukkant elém a könyv a Könyvhét kapcsán és bevallom őszintén, hogy még sem a szerzőről, sem a Kiadóról nem hallottam, nem mintha ez akadálya lenne az olvasásnak. A fülszöveg és az olvasott idézetek hangulata annyira megragadott, hogy nagyon kíváncsi lettem a könyvre. Tetszett a szép megfogalmazás, a kedves és humoros hangulat és volt az egésznek valami varázsa. A megérzéseimre hagyatkozva bevállaltam, hogy elolvasom és nagyon jól tettem. Annyira jó volt egy kicsit nem nyomozni, nem a világvégére készülni, hanem hagyni, hogy csak úgy csacsogjon a narrátor egy skót család vicces és viselt dolgairól egyaránt. Tökéletes nyári olvasmány.

A regény elején Aurora elvállalja a meghirdetett állást, ahogy mi, úgy ő sem tudja, hogy mire számítson. Egy darabig nem is derül ki, hogy tulajdonképpen mi a munkája, mert azon kívül, hogy gumicsizmában járja a vidéket, semmit sem kell csinálnia. Nem is nagyon bolygatja a kérdést, csak teszi a dolgát, majd azon kapja magát, hogy a munkaadó Rattray család idősebbik fiára egyre többet gondol. Miközben megismerjük Aurora élettörténetét, kialakul közöttük a szerelem, amiből házasság is lesz. Az esküvő után tudja meg, hogy gyakorlatilag mi is volt a munkája. Én már mindenre gondoltam, arra is, hogy Leona Rattray így akart feleséget szerezni nagydarab fiának, de a megoldás vicces és morbid. Aurorát is beavatják a nagy családi titokba. Generációk óta minden Rattray gyereket Charlesnak neveznek el és mindig megörökli a whiskey lepárlót. A Rattray család minden évben elindul a whiskeyjével a versenyen és minden évben veszít. Adam apja viszont megtörte a családi hagyományokat, mert a gyerekeit már nem Charlesnak nevezte el és építész akart lenni, bár nem volt benne sikeres. Adam is megtörte a családi hagyományt, ugyanis egyik évben megnyerte a versenyt egy titkos összetevőnek és a véletlennek köszönhetően. 

Fejezetről fejezetre haladva lassan megismerjük a Rattray család tagjait és a jövevényeket, úgy mint a feleségeket és a születendő gyerekeket, így világossá válik, hogy egy családregényről van szó. Adam és Aurora házassága után a másik Rattray fiú van porondon, aki Magyarországra keveredik. Találkozik Marionnal, a magyar származású lánnyal, aki beházasodik a családba. Elég kacifántos, de annál mulatságosabb módon. Neki sem volt szerencséje a szerelemmel, mint ahogy a többieknek sem nagyon, de az élet megoldotta, hogy megtalálja a boldogságot Skóciában a Rattrayeknél. 

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

Leona Rattray, az anya egy tipikus sürgölődő, fontoskodó anyuka és anyós, szerinte minden csak akkor jó, ha ő csinálja, szerinte őt tud mindent jobban, ő tudja a legjobban, hogy mi a jó a fiainak. Élvezet volt nézni, ahogy a feleségek bekerültek ebbe a családba és leverekedték a dolgokat Leonával. Mrs. Rattray szinte minden olyan dolgot, ami nem tetszett neki, botránynak élt meg és nagyon teátrálisan viselkedett, mégsem lehetett őt utálni, ahogy egyik karaktert sem. Ahogy megismerjük az ő történetét is, rájövünk, hogy Leona nem is lehetett volna másmilyen, mint amilyenné az élet formálta.

"- Harper azt mondta, menjünk hátra a kertben a bokrokhoz, és mutassam meg neki a bögyörőmet - mesélte otthon Patrick az anyjának, mint az óvodai lét egyetlen érdekességét aznap, miközben kakaós kalácsot uzsonnázott a konyhaasztalnál. [...]
- Te csak ne mutogasd úton-útfélen a bögyörődet - mondta a fiának, mert meggyőződése volt, hogy szegény kisfiúkat csak az anyjuk mentheti meg a harcos amazonoktól.
- Nem úton - tömte a kalácsot a szájába a kisfiú. - Mondom, hogy a bokorban.
- A te bögyörőd, vigyázz rá. A te tulajdonod. Csak annak mutasd meg, akinek majd te akarod.
 Leona ezt a távoli jövőre értette. Patrick a másnapra." 

Ez a könyv elvisz minket Skóciába, a whiskey földjére, elvisz Kanadába és Magyarországra is egy nagyon szórakoztató és egyedi családdal együtt. A hangulat végig kedélyes, még akkor is, amikor valami régi rossz emlékről van szó, mert az írónak van egy sajátos hangvétele, ami miatt végig mosolyogva lehet olvasni. Minden sorát élveztem a regénynek, nagyon régen nevettem ennyit könyvön. Mindegyik szereplő egy egyéniség volt, mindenkit valamiért lehetett szeretni, mindenki csinált valami olyat, amit Leona botránynak érzett. Szerethető volt a könyv is és a szereplői is. A nagy családi történetet kisebb epizódok sorából kapjuk, amik mind-mind egyediek, viccesek vagy egyenesen furák és morbidak. Emellett viszont nagy életigazságok is vannak benne és az emberi kapcsolatokból is kapunk egy kis gyorstalpalót. Életem egyik legszórakoztatóbb olvasmánya és nem is számítottam rá, hogy az lesz. Ki tudnám idézni az egész könyvet (nem hiába a sok idézet), el kell olvasni, csak ennyit tudok mondani.

 
Az egyik kedvencem és az egyik legmulatságosabb figura a kislány, Estella volt, az új jövevény. Nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni senkivel sem a családban, mert nem volt mondanivalója. A gügyögést és úgy általában minden hozzá intézett kérdést értelmetlennek tartott. A család már azt hitte, hogy buta a kölyök, de pont a fordítottja derült ki. Ez azért is volt érdekes, mert a szüleit és úgy általában az egész családot lököttnek és habókosnak ismertem meg. Tök egyszerű emberek, egyszerű gondolkodásmóddal, így különösen vicces volt a zseni gyerek karaktere. A vége csavar is Estellának köszönhető.

"Születése pillanatában Estella Rattray a tizedik leggazdagabb csecsemő volt Skóciában. Azt pedig, hogy az ő gyermeke majdan benne legyen az első háromban, mindössze hatesztendős korában intézte el a családjának."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a regényt, mert hihetetlenül szórakoztató, nagy élmény volt megismerkedni a Rattray családdal és az író stílusával, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Érdekes és szokatlan gondolkodásmódja van, egy dolog nem tetszett, de az technikai kérdés. Az egyik fejezetben rengeteg volt az olyan mondat, amit állandóan megakasztott egy zárójeles megjegyzés, így nehezebb volt elkapni a hangulatot és a mondanivalót. Én is előszeretettel használom a zárójeleket, le is kell róla szoknom, mert most a gyakorlatban tapasztaltam, hogy egymás után sok ilyen zavaró tud lenni. A borító pedig ékes példája annak, hogy ne ez alapján ítéljük meg a belsőt. Ugyan értem már így, a könyvet elolvasva a koncepciót, de egy pofásabb borító kijárt volna a könyvnek.

 Ez a könyv nagyon sokáig velem fog maradni, már több mint egy hete elolvastam, de még mindig fel-felkacagok valamelyik jelenetén, amikor eszembe jut. Kész felüdülés volt ebben a nagy melegben egy ilyen könyvet olvasni, ez nevezem minőségi szórakoztató irodalomnak. Már rá is készültem a szerző következő könyvére, az Y-ra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Az író neve innentől kezdve garancia lesz számomra.

Képek forrása a szerző Facebook oldala.
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: mindenki, de legfőképp Estella
Tetszett: az egész, az író stílusa, a szokatlan és egyedi stílus
Nem tetszett: nüansznyi szerkesztési probléma
Fordította: Kun-Béres Anikó
Oldalszám: 223 oldal
Kiadó: Syllabux Könyvkiadó
_________________________________________________________________________________