• Jók és Rosszak Iskolája

    Mesehősök a suliban - kihagyhatatlan

  • Veled minden hely ragyogó

    Egy szívszorító szerelem története

  • Silber - Az álmok első könyve

    Kesrtin Gier visszatért és tarolt

  • Az ötödik évszak

    2016. egyik kedvence

2016. augusztus 28., vasárnap

Blake Crouch - Sötét anyag

Blake Crouch - Sötét anyag 

Fülszöveg: „Elégedett vagy az életeddel?” Ezek az utolsó szavak, amiket Jason Dessen hall, mielőtt az elrablója leüti. Mielőtt egy hordágyra szíjazva ébred, vegyvédelmi szkafandert viselő emberek között. Mielőtt egy olyan férfi, akivel soha nem találkozott, rámosolyog, és azt mondja neki: „Úgy örülök, hogy újra látlak, barátom”. 
  Abban a világban, ahol felébredt, Jason élete teljesen más, mint korábban. A felesége nem a felesége. A fia meg sem született. Ő maga pedig nem csak egy átlagos egyetemi tanár, hanem ünnepelt zseni, aki egy forradalmi dolgot alkotott – olyasmit, ami a lehetetlennel határos. 
  Vajon melyik világ a valóság? És ha az emlékeiben élő otthona tényleg létezik, hogyan tudna visszajutni imádott családjához? A választ egy meglepő és hátborzongató utazás során kapja meg, miközben kénytelen szembenézni önmaga legsötétebb oldalával, és megküzdeni egy legyőzhetetlennek tűnő, rémisztő ellenféllel. 
  Blake Crouch a nagy sikerű Wayward Pines-trilógia után ezúttal kvantummechanikával és alternatív világokkal feszegeti a tudományos sci-fi határait egy rá jellemző, gyors tempójú regényben. A Sötét anyag az év legjobban várt thrillere — egy zseniálisan kitalált, sodró lendületű és bensőséges, különös és mélyen emberi történet a legfontosabb döntéseinkről és arról, hogy mit vagyunk hajlandóak megtenni azokért az életekért, melyekről álmodunk.
___________________________________________________________________________________
 Blake Crouch könyveivel is úgy jártam, mint Bennett könyveivel, nem az első megjelenésekkel találkoztam, hanem a következőkkel, de lényegében teljesen mindegy, mert mindegyikük olyan munkákat tett le az asztalra, hogy kíváncsi lettem a többire is. A Wayward Pines-trilógia a polcomon van olvasatlanul, csak a filmsorozatba néztem bele, de kimondottan örülök neki, hogy végül nem fejeztem be és, hogy a könyvek még várnak rám, mert így van mit olvasnom a szerzőtől és nem kell várakoznom egy újabb alkotásra. A Sötét anyag szerelem volt első olvasásra, imádtam a témáját, így csak örülni tudok a pletykának, miszerint a Wayward Pines-trilógia még ennél is jobb. 

 A sci-fivel még mindig hadilábon állok, de az utóbbi időben egyre több könyv kerül a kezembe a műfajból és kezd valami ízlésféle vagy prioritás kialakulni bennem, hogy mit is szeretnék vagy szeretek a műfajon belül. Rájöttem, hogy míg az űrutazás témája totál nem köt le, addig a párhuzamos vagy alternatív világok témája nagyon is, a thriller pedig a szívem csücske és tök jól megfér a két műfaj egymással.

A könyv nem részletekbe menő tudományossággal, de nem is esetlenül vagy faramuci módon mutatja be egy egyénen keresztül, hogy milyen is lehet az, ha léteznének párhuzamos világok és hirtelen lehetővé válna köztük az átjárás. Itt is ugyanaz az alapfeltevés, hogy a különböző döntéseink mellett, a nem választott lehetőségek mentén is létrejön egy világ, egy új énünkkel, így gyakorlatilag minden lehetséges kimenetel megtörténik, megszámlálhatatlan mennyiségű ént és életutat létrehozva. Elsőre nagyon klassz dolognak tartaná az ember (legalábbis én annak tartottam elsőre a gondolatot), hogy mindez létezik, mert ha jobban magunkba nézünk, akkor biztos találunk olyan pontokat az életünkben, amikorra visszamennénk és másképp döntenénk. Abba viszont már nem gondolunk bele (kivételek mindig vannak), hogyha módunkban állna másképp dönteni újra, az mekkora lavinát indítana el az életünkben és mennyi változást okozna a személyiségünkben is.

Nagyon sokat lehet filozofálni a témán, és a sok Mi lett volna, ha kezdetű gondolatokon. Blake bemutatta az ő verzióját az elméletről egy fizikatanár szemszögéből, aki ugyan néha elmereng a múltbeli döntésein és azok helyességén, nyomot is hagyott már rajta pár küzdelem (pl. a felesége szülés utáni depressziója), de összességében elégedett az életével. Közben mit sem tud mindarról, hogy életének egyik fontos fordulópontjánál létrejött egy másik énje, egy másik életúttal, aki a karriert választotta a család helyett és lehetővé tette a párhuzamos világok közti átjárást. Másik énje a mostani életére pályázik, így megindul a harc önmaga ellen a családjáért és a jelenlegi életéért, miközben rengeteg dilemmával szembesül. Az a Jason Dessen ugyanaz, mint ő? Az saját maga vagy egy idegen ember? Nagyon elgondolkodtató volt ezt a harcot végigkísérni, sok kérdésen pörgött az agyam közben. Vajon mitől leszek én saját magam? Meg tudnám ölni saját magam, ha a helyzet úgy kívánja? Vagy megmenteném-e önmagam még a jelenlegi életem árán is? Vagy keresnék magamnak egy olyan világot, ahol elölről kezdhetnék mindent és hagynám a csudába a jelenlegi életem? Életem különböző pontjainál a másként döntések után vajon hol lennék most? Milyen lennék? Ki lennék?

Amikor a regény eljutott a tetőpontjára, akkor jöttem rá, hogy igazság szerint mégsem vagyok mindezekre kíváncsi. Teljesen jó itt nekem, ahol most tartok, aki most vagyok. Isten ments, hogy létezzenek párhuzamos vagy alternatív világok és még átjárás is lehessen közöttük. Nem szeretnék összetalálkozni "önmagaimmal", mert az veszélyeztetné a jelenlegi énem életét. Arra jutottam, hogy mindenféleképpen negatív hatással lenne rám az is, ha rossz állapotban látnám magam és az is, ha sokkal jobb körülmények között, mint jelenlegi magamat. Blake is arra a konklúzióra vezet rá, hogy minden úgy jó, ahogy van és az ember nem kerülheti el a sorsát. Egyszerűen nem tudunk tökéletes döntéseket meghozni, még akkor sem, ha lehetőségünk van újra dönteni a lehetséges kimenetelek tudatával is. Végső soron ezt pedzegeti a Pillangóhatás című film és H. G. Wells Az időgépe is. Amilyen döntést már meghoztunk az elvisz valamerre és sosem lehet visszamenni, vagy ha igen, akkor sem jutunk el a kívánt célhoz.

Nagyon izgalmas, pörgős regény volt, amellett, hogy elgondolkodtató is. Piszok gyorsan kivégeztem, egy szombati nap délutánján, de a témáján és a felvetődött kérdéseken legalább háromszor ennyi időt elpörögtem. Befurakodott a regény a hétköznapjaiba is, de szerencsére pozitív értelemben. Egy kicsit jobban elkezdtem értékelni magam és a jelenlegi életem. Brutális, hogy mit élt át Jason Dessen, én azt sosem akarom megtapasztalni. Szeretem az olyan könyveket, amik annyira hatással vannak rám, hogy még évek múltán is felidézzem őket, ez pont olyan regény. Ugyan ez közel sem önsegítő könyv, de aki egy kicsit is elégedetlen a jelenlegi életével és piszkálja a sok Mi lett volna ha, az olvassa el ezt a könyvet és hátha egy kicsit megenyhül önmagával szemben. 
____________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Jason Dessen
Fordította: Farkas Veronika
Oldalszám: 368 oldal
____________________________________________________________________________________

2016. augusztus 21., vasárnap

Rain Arlender - Y I-II.

Rain Arlender - Y I-II. 

Fülszöveg: Történet egy lányról, aki egy összeszokott kis közösség tagja, melynek szabályait sosem jutna eszébe felrúgni. 
  Egy fiúról, aki lassan, de kitartóan tör a világhír felé, miközben minden lépését árgus szemekkel figyeli a külvilág. Egy találkozásról, mely meglepően sokáig nem tűnik sorsdöntőnek. 
  Vágyakról és félelmekről, mert amiben a másik él, az mindkettőjüket jócskán elrémiszti. 
  Hazugságokról, amikor a valóságot senki nem akarja kimondani. 
  Falakról, melyeket az ember védelemből épít saját magának. És résekről és repedésekről, mert vakon magabiztos csak az lehet, aki életében nem volt még a világban egyedül. És az örök kérdésről – létezik boldogság, ha egyikük mindent felad a másikért? 
  És van ember, aki képes ezt elfogadni? 

___________________________________________________________________________________
 Az élet esszenciája kapcsán keresgélni kezdtem a neten, és rábukkantam a szerző másik könyvére, az Y-ra is, pontosabban annak trailerére. A rövidke videó (lásd lentebb) teljesen elvarázsolt, úgy éreztem, hogy ezt a történetet ismernem kell, erre az érzésre ráerősített az is, hogy szinte semmi mást nem találtam a könyvről. Úgy kezdtem bele a regénybe, hogy fogalmam se volt, hogy mire számítsak, még műfajilag sem igazán tudtam hova sorolni. Végül egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

  A vakon "neki kezdés" azokat az időket juttatta eszembe, amikor még nem volt internet a közösségi oldalaival, amikor nem tudtam értékeléseket előre elolvasni, hanem látatlanban kaptam le a könyvtár polcáról a könyveket és személyesen teszteltem, hogy jó-e vagy sem. Mindegyik meglepetés volt. Külön érdekesség volt mindezek után számomra, hogy egy olyan főhősnővel találkoztam a regényben, aki hasonlóan éli mindennapjait, az ő világától idegen az internetes világ. A közösségi oldalak bogarászása vagy ebook olvasás helyett könyvtárba jár, nemcsak az olvasás miatt, hanem segédkezni is, és ha olyan iskolai feladatot kap, amihez kell számítógép, akkor igencsak gondban van, mert nincs nekik otthon. Nem, nem azért, mert szegény a család, hanem mert ezt az életmódot választották. 

  Pontosan ugyan nem sikerült behatárolnom Neasa és családja életstílusát, voltak olyan elemei az életüknek, ami akár vallási meggyőződésből is eredhet, de nem ez volt a lényeg. A lényeg a választás és a hagyományok őrzése volt. Neasa szülei egy olyan közösség tagjai, akik mintha egy másik dimenzióban léteznének, saját szabályrendszerrel, hagyományokkal, szoros emberi kapcsolati hálóval, ahová idegeneket, azaz - ahogy ők hívják - "kívülállókat" nem engednek be. A házasság is a közösségen belül történhetett meg. Persze mindez nem jelenti azt, hogy nem kommunikálnak másokkal, vagy hogy a világtól elvágva élnek, egyszerűen csak más alapelveik vannak, mint a nagy átlagnak. Neasa rendes iskolába jár, kívülállók közé, közösségi munkát is végez, besegít a könyvtárban, igazság szerint egy szürke kisegér karaktere van, akiben talán csak a furcsa gondolkodásmódja a különleges és az életstílusa. Bár a regény nem erről a közösségről szól elsősorban, de fontos eleme, hiszen nagyban meghatározza Neasát és majd a későbbi kapcsolatát. 



  Valahol idegenkedtem ettől a közösségtől és nem tudtam bizonyos dolgokat elfogadni vagy megérteni, valahol viszont felüdítőnek és érdekesnek találtam ezt az életmódot. Én annak a generációnak vagyok a tagja, akinek a gyerekkora még a nagy internetes és okostelefonos bumm előtt volt, de aki már a főiskolán minden gond nélkül alkalmazkodott az internet világához. Én még tudom, hogy milyen volt az internet és az okostelefonok világa előtt, milyen érzés volt "elvágva lenni" a világtól, és megmondom őszintén, hogy sóhajtva gondolok vissza azokra az időkre. De jó is volt az, amikor nem tudtam ennyi mindent a világból, sokkal több dologra volt időm, lényegesebb dolgokkal tudtam foglalkozni, az emberi kapcsolatok minőségileg jobbak voltak, megvolt a varázsa annak, hogy heti egyszer tudtam valakivel beszélni, nem pedig a nap bármely percében azonnal és még sorolhatnám. Neasa világa erre az időszakra emlékeztet, ő ugyanis hasonlóképp éli meg a dolgokat. Mondhatnám azt is, hogy érzelem- és gondolatgazdagabban. Nincs számítógépe, eleinte telefonja sem, azt se tudja, hogy kik a sztárok vagy mi megy a tévében, viszont annál többet tud irodalomról és művészetről, országokról és nyelvekről. 

  Ehhez a főhősnőhöz képzeljünk el egy sztárt, akivel szerelembe esnek. Akármennyire is elképzelhetetlen, ez megtörténik. Nagy részben az ő kapcsolatukról szól a regény, de nem a szokásos sablonokat elővéve és újra lerágva a csontot, hanem furcsa és különös módon mutatja be a szerelmüket. A kapcsolatuk magáról a való életről szól és nem valami limonádé romantikáról, ahol minden pikk-pakk jóra fordul. Neasa egy intelligens karakter, aki makacsul ragaszkodik az elveihez, Ryan pedig egy vérbeli művészlélek, sok benne a gyengeség, de a szépség és az érzékenység is. Kemény munkával végre egyre híresebbé válik, de néha úgy tűnik, hogy a fokozódó népszerűséggel nem tud mit kezdeni. 

  Nagyon szép a történetük és a szerelmük, és pont a fájdalmassága és nehézsége miatt. Nagyon sokat kell dolgozniuk azon, hogy a két, ennyire gyökeresen különböző világot közelebb hozzák egymáshoz. Sok önfeláldozás és nagyon erős szeretet kell ahhoz, hogy sikerüljön nekik. Végigmentem velük minden egyes örömön, harcon és bánaton, és nincsenek rá jobb szavaim: magát az életet éltem meg velük. A regényekben (és filmekben is) az esetek többségében azt mutatják meg, hogy szürke kisegeret vagy egy szegény lányt felemel a sztár vagy egy gazdag örökös/igazgató/stb. és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez a regény viszont azt mutatja meg, hogy mi van ezután. Tényleg boldogan élnek? Milyenek a hétköznapjaik? Egy sztárnak vagy gazdag örökösnek továbbra is tennie kell a dolgát, hiszen a hírnév és a vagyon mulandó. Egy sztár vagy örökös hozzászokott egy életmódhoz, ami teljesen idegen a szürke kisegér számára és ez fordítva is igaz. Melyikük dob el és veszít el dolgokat az életéből? Melyikük fogja meghatározni a továbbiakat? A kisegér tudja tartani a tempót vagy inkább a sztár húzza meg a féket? És jó lesz az nekik, ha lemondanak valamiről, ha feladják önmaguk egy részét? Egyáltalán meg tudják ezt tenni?

Neasa és Ryan nagyon sokat küzdött és harcolt egymásért, rengeteg munka volt a kapcsolatukban, mert a szerelmük kitartott. De vajon a szerelem is mennyit bír el? Az Y a válaszutakról, a döntésekről, a felelősségről és a következményekről is szól, mindezek át- meg átszövik az egész történetet. Erre a regényre nem lehet úgy tekinteni, hogy egy könnyed ifjúsági regény, ami egy sztárba szerelmes lányról szól. Ez a regény bemutatja a kemény valóságot is, rengeteg kérdést felvet és még több gondolatot elindít az emberben. Lassan hömpölyög a történet, nem siet sehová, hiszen magát a folyamatot láttatja, nem a végcélt. Néhol emiatt is egy kicsit túlírtnak éreztem és kellett hozzá hangulat, hogy folytassam, de mindez abból ered, hogy szokatlan a stílus, érdekes és egyedi érzelemleírásokkal van teli, amiken nem lehet csak úgy átsiklani, ízlelgetni kell a szavakat. Elég szokatlan könyv, de pont ebben rejlik a varázsa. Örülök, hogy megismertem ezt a történetet és hallgattam arra az első megérzésre, ami a trailer nézésekor elkapott. Ha valami különlegességre vágytok, feltétlenül olvassátok el.

A képek forrása részben a szerző Facebook oldala.
__________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Neasa, Ryan
Fordította: Kun-Béres Anikó
Oldalszám: I. kötet (270 oldal), II. kötet (250 oldal)
___________________________________________________________________________________

2016. július 16., szombat

Paul Tremblay - Szellemek a fejben


Paul Tremblay - Szellemek a fejben 

Fülszöveg: A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért. 
  Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek. 
  Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre - az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.
___________________________________________________________________________________

 A Szellemek a fejben nagyon várós regény volt, attól kezdve, hogy egy, a Kiadó egyik képviselőjével (talán magával a vezetővel) készült interjú során először szóba került. Nyílt titok, hogy az Agave az egyik kedvenc kiadóm, a legtöbb könyvet tőlük veszem, és az utóbbi időben már neki is álltam elolvasni a felhalmozódott készletet, na meg az újakat, így nagyon megörültem neki, hogy ők is elkezdtek nyitni a horror felé. Teljesen belelkesültem ettől az új vonaltól (más kiadók esetében is), hiszen a horror műfajából elég kevés újdonsággal találkoztam eddig a könyvpiacon, a klasszikusokon meg már vagy túl vagyok, vagy nem keltették fel az érdeklődésem úgy istenigazából. A Szellemek a fejben viszont rögtön elnyerte a tetszésemet és nagy elvárásokkal álltam neki, aztán csalódtam, majd a csalódottságom átalakult valami mássá. Ugyan nem azt a véres horrort kaptam, amitől egy kis szellő miatt is az idegösszeomlás szélére kerülök, de kaptam helyette mást. Ez a regény inkább egy család tragédiája, de mellette nagyon jó kritika is. Ez a kritika célba vette a horror műfaját, a valóságshowkat, a vallást, a tudományt és a társadalmat is, és mint ilyen egy igazi csemege lett a könyveim között. 

A regényt többféleképpen fel lehet osztani (eleve három részre oszlik: az előzmények, a valóságshow és a show után, de ezen belül is van hármas tagolás: blogposzt-a jelen az íróval-a nyolc éves gyerek szemszöge), de mindez csak formalitás, ami szerintem viszont a lényegesebb felosztás, hogy mi az, ami írott formában konkrétan megjelent és mi az, amit csak sugallt a történet és ehhez kapcsolódóan mik azok a következtetések, amit az olvasó le tud vonni, mi az igazi mondanivaló. Az írásmód sajátosságából adódóan különös módon ismerünk meg egy családi tragédiát. Először is egy író felkeresi Marjorie húgát, hogy a gyerekkori emlékeit megossza vele, így kapunk egy szemszöget a 15 évvel későbbi Merrytől, majd az egész átvált egy nyolc éves gyerek szemszögére. Mind a kettő megbízhatatlan, a 15 évvel későbbi azért, mert Merry elmondása szerint az emlékei már halványultak, ráadásul összekeveredtek az azóta látott/hallott/olvasott művekkel, a nyolc éves gyermek emlékei pedig azért megbízhatatlanok, mert ennyi idősen az ember még nem vesz mindent észre, nem ért mindent, adott esetben pedig ki is színezi a fantáziája a dolgokat. Ez a megbízhatatlanság érzése az egyik nagy húzóereje a könyvnek, részben ez az, ami gondolkodásra sarkall, hiszen az olvasónak kell összeraknia, hogy mi volt az, ami ténylegesen történhetett és mi az, ami egy zagyva emlék vagy csak showelem. Pont ezt lovagolja meg a harmadik szemszög is, a bloggeré, aki a showt elemzi ki elég alaposan és ezzel együtt a horror műfaját frivol stílusban. Igazi szőrszálhasogató stílusban kiveséz minden egyes jelenetet, teletűzdeli popkulturális utalásokkal és kielemzi, hogy mit melyik műből és hogyan koppintottak le. Ízekre cincálja a műsort. Fricskája az egésznek, hogy ennél a könyvnél ki lehet jelenteni: ne olvasd el a véleményeket és a posztokat, még az enyémet se a könyvről, hanem olvasd el magát a könyvet, mert megkapod önmagáról a véleményt és a posztot. 

 Az egyik kedvenc részem, pont a blogger része volt, hiszen a showt itt "látjuk" igazán. Az egyik forrásunk a jelenbeli Merry, másik forrásunk a nyolc éves gyerek szemszöge, aki a kulisszák mögé ad betekintést, de magát a showt, ami adásba került, a bloggeren át "látjuk". Emiatt ugyan gyakran elkapott az ismétlődő jelenetek miatti időhúzás érzete, de megvolt a jelentősége annak, hogy ez miért történt és még egy csavar is kapcsolódik a szemszögekhez. Egy-egy momentumot láttam a nyolc éves Merry szemszögéből, majd ugyanazt a jelenetet újra csak a blogger szemszögéből. Míg a kisgyerek Merrynél tényleg horrorba illő rész volt egy-egy jelenet, addig a bloggernél már eltávolodtunk a horror résztől, úgymond egy kitekintést kaptunk egy néző szempontjából. Merry felépítette a horror rész feszültségét, a blogger pedig lecsapta, mint egy labdát és a feszültség eltűnt. Ez így ingadozott az egész regény során. Egyben ez volt az egyik hibája a könyvnek, hogy ugyan érdekes volt ez a módszer és teljesebb képet adott a sztoriról, viszont kirángatott magából a horrorból, ezért is nem tudtam annyira átérezni a műfaj adta feszültséget. Mégis, fontos volt a blogger szemszöge, mert több kritikai pont is itt jelent meg: kritika a horror műfajáról, a nézőkről, a családról, a társadalomról és a vallásról. 

 A regény nagyon jól bemutatja az emberi ostobaságot, ezért is van társadalomkritika érzete. Van egy amerikai család, benne egy mentálisan beteg tinédzserrel, egy depressziós anyukával, egy állástalan vallási fanatikus apukával, és egy nyolc éves kislánnyal, aki már csak a kora miatt is igényli a nagyobb odafigyelést, pénzük sincs és ha ez nem lenne elég még szarul is csinálnak mindent, ahelyett, hogy megoldanák épp ésszel és felnőtt módjára a problémáikat. A család pillanatok alatt szétesik és egy rakás tehetetlen, megkergült ember csoportja lesz, akiket hiéna módjára letámadnak és kihasználnak más embercsoportok, akik erre a "rászállásra" fogékonyak. Először bejön az életükbe egy orvos, aki kezelni kezdi Marjorie-t, ezzel nincs is gond, ez a helyes út, ez lenne az a vonal, amin tovább kéne menniük. Úgy tűnik, hogy az apuka folyamatosan munkát keres, eddig ez is jó, ez a helyes út, így kell rendbe szedni egy életet. Aztán hirtelen minden kisiklik és elindul a lavina. Betör az életükbe a vallás egy lelkésszel, aki legyint az orvosra és kijelenti, hogy a lányukat az ördög szállta meg, majd már egy egész tévéstáb is beköltözik az otthonukba, hogy közösen pénzt csináljanak. Hülyébbnél hülyébb döntéseket hoznak meg és teljesen kifordulnak önmagukból, majd mint az várható, tragédiába torkollik az egész, más kiút már nem is lehet. Az olvasó meg dühös lesz. 

 Legfőképp a szülőkre lettem dühös, mert leginkább ők voltak az okai az egész cirkusznak és az áldozat pedig Merry lett. Ilyen az, amikor két olyan ember vállal gyereket, akiknek rohadtul nem kéne. Teljesen kicsúszott a kezük alól az irányítás és a legszomorúbb az egészben, hogy ahelyett, hogy segítséget kaptak volna, az emberek csak kihasználták a helyzetüket és cirkuszi majmot csináltak belőlük. Ez volt az igazi tragédiája a történetnek. Van egy totál szétesett család, a maga poklában fetrengve, belülről, önerőből nem tudnak kiszállni a szituációból és ahelyett, hogy értelmes felnőtt emberek külső segítséget nyújtanának nekik, csak adják alájuk a lovat és ítélkeznek, meg röhögnek rajtuk. Mások baján csámcsogni és szórakozni egyszerűbb, mint komolyan venni és segítséget nyújtani. A regény mondanivalója volt az igazi horror. Egy nyolcéves kislánynak végig kellett néznie, hogyan omlik össze a családja és meg kellett tapasztalnia az emberiség rossz oldalát. A kihasználást, a nemtörődömséget, a mellőzöttséget, a kirekesztést és azt is, hogy milyen, amikor mások az ő bőrén szórakoznak rajta. Egy nagyon jól megírt, megrázó történet volt, rengeteg kritikával, de nem szabad azzal az elvárással nekiállni, hogy ez egy kőkemény horror. 
__________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Tetszett: a sok kritika
Nem tetszett: -
Kedvenc: -
Fordította: Huszár András
Oldalszám: 288 oldal
__________________________________________________________________________________

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak

N. K. Jemisin - Az ötödik évszak 

Fülszöveg: Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra. 
  Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.
___________________________________________________________________________________

Bármiféle elvárás nélkül vágtam neki a könyvnek, teljesen véletlen választás volt. Nem tudtam róla semmit előzetesen, még a fülszöveg sem fogott meg annyira, elkönyveltem magamban egy újabb fantasynek, viszont a borító nem eresztett. Igen, bevallom, néha felszínes vagyok, főleg ha fantasykről van szó, hiszen már lassan mindegyik ugyanolyan, sok újdonságot nem tartogatnak, így már a fülszövegek alapján történő választás is kezd értelmetlen lenni. Igazság szerint fantasyt már különösebb válogatás nélkül olvasok, ahogy esik úgy puffan alapon döntök, hiszen a jól megszokott és bejáratott elemeket kapom, otthonosnak érzem a világokat és hiába mennek egy kaptafára, változatlanul szeretem őket, ha sok lesz belőlük, akkor csak műfajt váltok átmenetileg. Szerencsére ez a regény jó pillanatban kapott el és hatalmas nagy meglepetés volt. Úgy emelte meg a mércét, hogy nem is tudtam arról, hogy meg kéne emelni, most döbbentem rá, hogy bizony nem rossz az, ha az embernek vannak elvárásai még a jól megszokott és szeretett műfajoknál is és azt se gondoltam, hogy életem kedvenc könyveit lehet még übereleni. Jemisinnek sikerült, olyannyira, hogy olvasási szünetre megyek a fantasyk terén, mert ismerem magam annyira, hogy ezután egy darabig semmi se fog tetszeni és még a kákán is csomót fogok keresni. Ez lenne a book hangover?  

  Pedig nehezen indult a kapcsolatom a könyvvel. Egy-két napig vacakoltam, hogy belekezdjek-e vagy sem, a fülszöveget olvasgattam, bele-belelapozgattam, majd leraktam és inkább másba kezdtem bele. Valahogy nem volt kedvem egy nő kálváriájához. Pár nap után eljutottam odáig, hogy az első fejezetet elolvastam és aztán megint félreraktam. Túl zavaros volt, nem kapott el a hangulat, nem értettem, hogy mi van, nem tudott magába szippantani a történet és nagyon furcsa volt a "te" stílus, az E/2 (ami csak a regény harmadára jellemző és meglepő eszköz). Úgy éreztem, hogy pihentetnem kell még ezt a dolgot, mert ami nem megy, azt inkább ne erőltessük. Egy héttel később megint túljutottam egy másik könyvön, ismét eljött a "mit olvassak" cirkusz, megint vacakoltam egy sort, újra elolvastam az első fejezetet és csodák csodájára már jobban feküdt minden, megtetszett az E/2, különlegesnek tartottam és jobban odafigyelve olvastam, így elkapott a regény. Kíváncsi lettem a kőszerű lényekre (később már megtudtam, hogy kőfaló a nevük) és valahogy érdekelni kezdett a nő sorsa is, majd egyre több minden és azon kaptam magam, hogy az egész szombati napom olvasással telt el, szalad a lakás, a külvilágról semmit se tudok, a családról se, de az orogénekről, a világvégéről, Rezdületlenről, a Fulkrumról, a szeizmikus mozgásokról és a világvégéről annál többet. És marha jól éreztem magam, mert ezer éve nem kapcsolódtam ki ennyire jól, ezer éve nem kötött le ennyire könyv, hogy még azt is elfelejtsem, hogy a Földön vagyok, van olyan, hogy munka, meg kötelesség, meg takarítás, bevásárlás és a többi, és nagyon rég volt, hogy utoljára ennyire belelkesültem volna egy világtól. Pont azt adta a regény, ami miatt annyira rákattantam annak idején az olvasásra.

 Először is a világfelépítés valami iszonyat jó. Alaposan kidolgozott szinte minden részlete, annak ellenére, hogy nem ezen van a hangsúly, legalábbis a narrátorunk szerint a világvége, meg maga a világ is csak egy háttérdíszlet, a sztori, Essun tragédiája és az a lényeg, hogy megtalálja a férjét, aki megölte az egyik gyereküket, a másikat pedig elrabolta. Minden ízében remekül kidolgozott a világ, olyannyira, hogy bevallom őszintén, még a figyelemfelhívás ellenére is, hidegen hagyott, hogy Essun gyereke még életben van-e és hogy megtalálja-e a férjét. A világ és a benne lakó lények érdekeltek, meg az, hogy mi lesz a világ sorsa. Az írónő apránként adagolja a dolgokat, de még így is néha újra kell olvasni részeket, hogy felfogjuk a világ mibenlétét, mert annyi különös részlet van, hogy nem lehet csak úgy átsiklani felette. Segítségünkre van egy térkép is Rezdületlenről, arról a helyről, ahol szinte élhetetlen körülmények vannak, mert olyan gyakori a szeizmikus mozgás a földkéregben, hogy egész civilizációk tűnhetnek el egy-egy katasztrófa esetén, ezért a társadalom már készenlétben van egy-egy ilyen eseményre, de ez nem volt mindig így. Egy kis történelmi gyorstalpaló és még egy fogalommagyarázat gyűjtemény is segítséget nyújt a jobb megértéshez a könyv végén. Az írónő rengeteget dolgozhatott a világ kialakításán és ezt meg is hálálja az olvasó, engem teljesen elbűvölt, hogy egy totál másik és szokatlan világba kerülhettem az alapos munkája miatt. Úgy érzem, hogy a világnak és történelmének, illetve a társadalmának még csak egy szeletét ismertem meg, rengeteg kérdés maradt nyitva és még annyi mindent nem tudni erről a világról, hogy már csak ezért is tűkön ülve várom a folytatást. A leginkább a kőfalókra és az orogénekhez való viszonyukra vagyok kíváncsi, ez fogott meg a leginkább és jellemző, hogy pont erről tudtam meg a legkevesebbet.

Másodszor a karakterek fogtak meg nagyon, annak ellenére, hogy sok kritika érte a személyüket és a karakterek kidolgozottságát, nekem ezzel semmi bajom sem volt. Lehet, hogy nem a világ legösszetettebb és lenyűgözőbb karakterei, de nem is sablonosak és papírmasék. Már eleve az különleges bennük, hogy a legtöbbjük orogén, vagy gúnynéven rogga, akikről még nem olvashattuk sosem. Igen, a képességeik miatt, hogy szenzelni tudják a mozgásokat a földkérgen keresztül, meg irányítani és befolyásolni tudják a föld mozgását, hasonlítanak a különleges képességekkel rendelkező fantasy alakokra, az olyanokra nagyon is, akik valamilyen természeti elemet tudnak uralni, lehet őket a mágusokhoz is hasonlítani, de mégis valami más bennük. Nem kérkednek az erejükkel, sőt, kordában tartottak a Fulkrum szabályai és az Őrzők által, ráadásul nem a társadalom hőn szeretett rétegét alkotják, hanem pont hogy a legalját. Az emberek félik és utálják őket, minden természeti katasztrófát nekik tulajdonítanak és eszükbe sem jut, hogy valójában mennyit köszönhetnek nekik, mennyi katasztrófát pont őmiattuk úsztak meg. Ott van példának erre a tízgyűrűs orogén (a gyűrűk száma határozza meg egy orogén erejét), Alabástrom, aki a csomópontokon elhelyezett orogéneknek segít elkerülni a nagyobb mozgásokat és kilengéseket pusztán jó szándékból. A földkéreg állandó mozgásban van, állandó koordinációt igényel, hogy ne következzen be katasztrófa, ezt a feladatot hivatottak ellátni a csomópontokra kihelyezett orogének. Persze a társadalom mit sem tud arról, hogy milyen erők munkálnak a háttérben, és hogy az orogének mi mindent megtesznek azért, hogy megvédjék Rezdületlent. A társadalom csak támadja őket. Ha van olyan orogén, amelyik az emberek között megbújva próbál emberi életet élni és rájönnek, hogy ki is ő valójában, azt könyörtelenül kivégzik, még az sem számít, ha egy hároméves gyerekről van szó, sőt, inkább ők a legveszélyesebbek, mert a gyerekek nem uraik még az erejüknek. Essun kisfia is így járt, az apja agyonverte pusztán azért, mert a fiú orogén volt és csak a jóisten tudja, hogy mit fog tenni a lányukkal, akit elrabolt.

Ha a lények (orogének, őrzők, kőfalók) és a karakterek még nem bizonyultak volna elégnek a világgal együtt, akkor ott van a történet is, ami szintén brutál jól volt megírva. Vannak meglepő csavarok is, még a vége is egy csavarral zárul, ami miatt szintén tűkön ülve várom a folytatást. Három különböző korú nő életét követhetjük nyomon ebben a világban, mindhármójuk orogén, de mindhármójuk mást enged láttatni a világból. Ott van Essun, aki próbált megbújni az emberek között, de lebukott, tragédia érte és személyes bosszú hajtja, miközben a világ lángokban áll. Ott van Damaya, az orogén kislány, akitől a szülei annyira féltek, hogy odaadták inkább egy vadidegen férfinak, csak ne lássák őt többet. Damaya bekerül a Fulkrumba, az orogének iskolájába, így úgy tűnik, hogy végre jó sorsa lesz. Az ő szemszöge egy leheletnyi YA-t hozott a regénybe, a jobb fajtából, mert a sulis részek teljesen olyan hangulatot kölcsönöztek a regénynek, mint amilyen az ifjúsági fantasykra jellemző. Személy szerint én még ennél is többet olvastam volna a suliról, mert utoljára a Harry Potterben találkoztam ennyire varázsos épülettel, hangulattal, lényekkel és fura leckékkel. A fura leckék némelyike már meghökkentően morbid volt itt a regényben. A kedvencem mégis a négygyűrűs orogén, Szienit volt, aki már befejezte az iskolát, már négy próbán is túl volt, próbált feljebb jutni a ranglétrán, ami küldetések végrehajtását takarta, köztük egy olyat is, hogy szüljön orogén gyerekeket, nem mástól, mint a tízgyűrűs Alabástromtól. Az már senkit sem érdekel, hogy utálják egymást, a fajnemesítés mindenek felett áll. Az se számít, hogy Alabástrom belezakkant az erejébe (ő az egyedüli tízgyűrűs és ha több ujjuk lenne, akkor talán még ennél is több gyűrűje lenne, felbecsülhetetlen ereje van) és mindabba, amit élete során látott. Az se tette jobbá a dolgokat, hogy két ennyire eltérő karakter került közelségbe, míg Szineit erősen szabálykövető és vak a világ történéseire, addig Alabástrom lázadó, pökhendi, arrogáns és nagyon is jól tudja, hogy mi folyik a háttérben. Egy élmény volt látni, hogy ez a két karakter milyen kapcsolatot tudott egymással kialakítani. Az ő részeiknél történt a legtöbb izgalom, a legtöbb különlegesség és még a szabadon értelmezett szex is, minden tabutól mentesen.

Annyi furcsaságot és bizarr dolgokat tartogatott a regény, hogy nem egyszer fennakadtam valamin és nyugtáztam magamban, hogy ez jó, nagyon jó, újszerű és frissítő. Elég érdekes észjárása van az írónőnek, ezért folyton meg tudott hökkenteni vagy lepni valamivel. Egyszer brutálisan szókimondó volt a stílus, másszor varázsosan lassan hömpölygött, mint ami a high fantasykra jellemző, aztán átváltott egy kicsit az ifjúsági regényekre jellemző lazaságra, könnyedségre, majd egy negyvenes nő komolyságára. Ahogy a stílus, úgy az érzelmeim is folyamatosan hullámzottak és még olyan érzelmek is előjöttek, amikre nem számítottam ennél a regénynél. Ez sokkal több volt, mint amit a tucatfantasyk adnak, a megszokott elemeket úgy sikerült csűrnie-csavarnia az írónőnek, hogy egy teljesen új dolgot hozott létre a műfajon belül. Nagyon hiányzott már egy ilyen vérfrissítés és újdonság, kellett egy ilyen nagy dobás a fantasy irodalomba, meg az életembe is. Hatalmas nagy kedvenc lett és megemelte a mércét.
__________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: Szienit, Damaya, Alabástrom, az őrzők, a kőfalók
Tetszett: minden
Nem tetszett: -
Fordította: Ballai Mária
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Agave Könyvek
__________________________________________________________________________________

2016. július 10., vasárnap

Neil Gaiman, Michael Reaves - Köztesvilág 

Fülszöveg: Joey Harker egy átlagos kamasz: próbálja átvészelni az iskola megpróbáltatásait, viszonzatlanul szerelmes, és nincs benne semmi különleges. Azon kívül, hogy képes bárhol eltévedni. Egy nap aztán felfedezi, hogy az ő Földje csak egy a trillió alternatív Föld között, melyek egy részén a mágia az úr, más részén a tudomány, s ezek ádáz háborúban állnak egymással. 
 Joeyt a békítő erő, a Köztesvilág szemelte ki magának, mivel született Világjáró, és így segítheti az egyensúly fenntartását, méghozzá más Földekről származó, saját alternatív énjeivel együtt. Kiképzést kap, hogy felvehesse a harcot a mágikus és a tudományos ellenségekkel, hogy ő, aki még a saját kis városkájában is eltéved, világok között járhasson világmegváltó küldetésben. 
 Neil Gaiman és Michael Reaves regénye vad kalandozás világokon belül és világok között, jól megrajzolt helyszínekkel és élénk karakterekkel, különleges lényekkel és váratlan fordulatokkal.
___________________________________________________________________________________

Amióta olvastam a Temető könyvét (első Gaiman könyvem), majd az összes többit, rajongója vagyok az írónak. Voltak olyan könyvei, amik kevésbé tetszettek, voltak olyanok, amiért rajongtam, de az vitathatatlan, hogy minden egyes új megjelenésénél tárt karokkal várom Gaiman újabb történetét (írhatna többet is). A Köztesvilág ugyan nem csak az ő munkája, de érezni benne a Gaimanre annyira jellemző stílusjegyeket és talán pont ezért tetszett is a könyv: megszerettem, de azért nem vak ez a szeretet. 

  Nem tudom, hogy melyik elem, szereplő vagy esemény köthető Neilhez, de azt érezni, hogy bizony az ő keze is benne volt - ha csak Reaves írta volna egyedül, azt mondtam volna, hogy hatással volt rá Gaiman. Joey Harker, Színes (buboréklény, mudléf=multidimenziós létforma) és az Átmenet világa azok, ahol erősen gyanakodtam rá, hogy kedvenc íróm művei, hiszen ő szokott ilyen furán bájos karaktereket létrehozni és ennyire eszement vagy elborult világokat megteremteni. Szinte lehetetlen szétválasztani, hogy ki mit csinált a könyvben, mert a "ketten írás" itt nem azt jelentette, hogy kettő vagy esetleg több nézőpontos a regény vagy, hogy egy fejezet-egy író, de mindenesetre működött. Két olyan embert hozott össze a sors, akik nincsenek híján a fantáziának, így egy elég érdekes egyveleget tudtak összedobni. Igen, összedobni, szándékosan fogalmaztam így, hiszen a regény rövidsége és úgy maga az egész könyv azt az érzetet kelti, mintha csak szórakozásból összeültek volna, hogy most egy hét alatt megírnak egy könyvet (vagy még rövidebb idő alatt), de komolyabb szándék nem volt mögötte, nem is egy mesterműnek indult. Nem is szabad ettől a könyvtől hatalmas dolgokat elvárni, egy könnyed, kis szórakoztató ifjúsági regény, amivel - mint az én esetemben is - egy tök jó péntek délutánt el lehet tölteni. 

  A regény már csak az ifjúsági besorolásra tekintettel is, rövid, nagyon olvastatja magát, kedves és bájos szereplői vannak vagy éppen olyan figurái, akik a legyőzhetetlen vagy oltalmazó felnőttet testesítik meg, de van benne gonosz felnőtt is, aki ártani akar a gyerekseregnek. A párhuzamos világok elméletébe egy kicsit belegabalyodtam, holott nem valami nagyon bonyolult dologra kell gondolni, de végül letisztázódott bennem. Ahány döntés, annyiféle új világ(?), idősík, alternatíva létezik. A lényegi pont mégis az, hogy valakik szemben állnak egymással és harcolnak (mint általában mindig) és Joey, továbbá a Joeyk (különböző világokból származó énjei) feladata, hogy az egyensúlyt fenntartsa. Egy ívet kell elképzelni, aminek az egyik végén a mágia uralkodik, a másik végén a tudomány és a középpont felé haladva egyre halványul a hatásuk. Ez a két véglet harcol egymással, míg a Joeyk feladata a kiegyenlítés. Annyira nagynak nem éreztem a téteket, a háború se nagyon volt érzékelhető, így az izgalom se hágott tetőfokára, de kellően érdekes volt ahhoz, hogy pár órára lekösse a figyelmet, főleg a vége felé haladva, ahol azért felgyorsultak az események. Mivel ez egy sorozat kezdő darabja, tutibiztos, hogy lesznek még itt harcok. 

Ami nagyon tetszett az Joey és Színes karaktere volt, még a különféle Joeyk közül is egy-kettő, illetve az Átmenet világa. Joey egy hétköznapi fiú, közlekedési analfabéta, meg talán a szerelemben is az, ha már egy 14-15 évesre lehet ilyet mondani, de egy kedvelhető, egyszerű, jó srác, akinek a helyébe könnyen bele tudja magát képzelni a célcsoport. Az ifjúságnak a többi karakter is aduász, hiszen hasonló korúak, elég érdekesek, de egyben bájosak is. A gonoszok pedig nem annyira durván gonoszok, mint ahogy a felnőttek megszokták. Talán ez is volt az egyik bajom, ami miatt nem lett kedvenc a könyv (bár nem is úgy indultam neki, hogy azt akarom kedvenc legyen), hogy hiányoltam Gaiman azon gonoszait, vagy azt a félelemkeltést, ami alamuszin jön, nem tudod megmondani, hogy mitől érzed azt, hogy az gonosz, hiszen nem a megszokott és klasszikus formában vezeti fel Gaiman, de tudod, hogy velejéig az. Hiányoltam a rémisztgetést. 

Színes nagyon nagy kedvenc lett, már csak őmiatta is kíváncsi vagyok a folytatásra, mert üdeséget hozott a furcsa karakterek közé, ő volt a legfurcsább és talán a legszeretetreméltóbb, hozzá hasonló karakterrel talán még nem is találkoztam életemben. Bár őróla tudtam meg a legkevesebbet és róla szerettem volna megtudni a legtöbbet. Már csak őmiatta is megérte elolvasni a könyvet. Jól esett egy kis cukiság, kedvesség. 

A világfelépítés lehetett volna jobb, lehetett volna több időt rászánni, bővebben ki lehetett volna fejtetni és egy kicsit "összefésülni". Nekem túl kapkodó és hiányos volt a világ bemutatása, a többféle Joeyt egy kicsit öncélúnak éreztem, ütősebb lett volna a könyv, ha nem csak ő a világ közepe. A párbeszédek sem voltak elsőosztályúak, de mindig emlékeztettem magam arra, hogy ez elsősorban gyerekeknek szól, nem kell mindenen fennakadnom. 

  Nem volt rossz, pár szórakoztató és könnyed órát nyújtott kalandokkal, vicces és bájos karakterekkel, azért megkaptam a Gaiman-adagomat is, örülök neki, hogy ez a könyv is bekerül a többi könyve mellé, de nem lett kedvenc. Ehhez a könyvhöz nem is úgy kell hozzáállni, talán ez az egyik vonzereje: nyilvánvaló, hogy nem kell vérkomolyan venni. 
___________________________________________________________________________________
Történet: 4/6 pontból
Tetszett: az Átmenet, Színes és Joey karaktere
Nem tetszett: kicsit kapkodónak és hiányosnak éreztem a világfelépítést
Kedvenc: Színes
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 208 oldal
___________________________________________________________________________________

2016. június 26., vasárnap

Rain Arlender - Az élet esszenciája

Rain Arlender - Az élet esszenciája 

Fülszöveg: „Természetkedvelő munkatársat keresünk. Magánytűrés kötelező, nagy láb előny.” 
Egy ilyen álláshirdetést olvasva jobb, ha az ember menekül. Aurorának azonban nincs sok választása - kénytelen belevágni. Munkaadója egy whisky lepárlót üzemeltető skót család. Munkahelye a szabad mező: se állatok, se növények, semmi valódi tennivaló. Munkaeszköze - és egyetlen hű társa - egy pár óriás méretű gumicsizma. Aurora dolga pedig, hogy a vidéket járja, és sejtelme sincs, miért fizetik.
_________________________________________________________________________________

Váratlanul bukkant elém a könyv a Könyvhét kapcsán és bevallom őszintén, hogy még sem a szerzőről, sem a Kiadóról nem hallottam, nem mintha ez akadálya lenne az olvasásnak. A fülszöveg és az olvasott idézetek hangulata annyira megragadott, hogy nagyon kíváncsi lettem a könyvre. Tetszett a szép megfogalmazás, a kedves és humoros hangulat és volt az egésznek valami varázsa. A megérzéseimre hagyatkozva bevállaltam, hogy elolvasom és nagyon jól tettem. Annyira jó volt egy kicsit nem nyomozni, nem a világvégére készülni, hanem hagyni, hogy csak úgy csacsogjon a narrátor egy skót család vicces és viselt dolgairól egyaránt. Tökéletes nyári olvasmány.

A regény elején Aurora elvállalja a meghirdetett állást, ahogy mi, úgy ő sem tudja, hogy mire számítson. Egy darabig nem is derül ki, hogy tulajdonképpen mi a munkája, mert azon kívül, hogy gumicsizmában járja a vidéket, semmit sem kell csinálnia. Nem is nagyon bolygatja a kérdést, csak teszi a dolgát, majd azon kapja magát, hogy a munkaadó Rattray család idősebbik fiára egyre többet gondol. Miközben megismerjük Aurora élettörténetét, kialakul közöttük a szerelem, amiből házasság is lesz. Az esküvő után tudja meg, hogy gyakorlatilag mi is volt a munkája. Én már mindenre gondoltam, arra is, hogy Leona Rattray így akart feleséget szerezni nagydarab fiának, de a megoldás vicces és morbid. Aurorát is beavatják a nagy családi titokba. Generációk óta minden Rattray gyereket Charlesnak neveznek el és mindig megörökli a whiskey lepárlót. A Rattray család minden évben elindul a whiskeyjével a versenyen és minden évben veszít. Adam apja viszont megtörte a családi hagyományokat, mert a gyerekeit már nem Charlesnak nevezte el és építész akart lenni, bár nem volt benne sikeres. Adam is megtörte a családi hagyományt, ugyanis egyik évben megnyerte a versenyt egy titkos összetevőnek és a véletlennek köszönhetően. 

Fejezetről fejezetre haladva lassan megismerjük a Rattray család tagjait és a jövevényeket, úgy mint a feleségeket és a születendő gyerekeket, így világossá válik, hogy egy családregényről van szó. Adam és Aurora házassága után a másik Rattray fiú van porondon, aki Magyarországra keveredik. Találkozik Marionnal, a magyar származású lánnyal, aki beházasodik a családba. Elég kacifántos, de annál mulatságosabb módon. Neki sem volt szerencséje a szerelemmel, mint ahogy a többieknek sem nagyon, de az élet megoldotta, hogy megtalálja a boldogságot Skóciában a Rattrayeknél. 

"Estére Marion megelégelte, hogy egész nap a búbánatos fejét kell néznie, és bevitte egy kocsmába, ahol azt mondta Patricknek, hogy ha búsulni akar, ám tegye, de akkor már fejlessze tökélyre, mert a búsulás az nem egy szomorú arc, egy lebiggyesztett száj - nem. A búsulás az sokkal több ennél. És ha Patrick meg akar tanulni úgy istenigazából nekibúsulni, és a világot szar helynek érezni (önmagát meg egy darab szarnak benne), akkor a legjobb helyre jött, mert itt, Magyarországon ennek évszázados hagyományai vannak."

Leona Rattray, az anya egy tipikus sürgölődő, fontoskodó anyuka és anyós, szerinte minden csak akkor jó, ha ő csinálja, szerinte őt tud mindent jobban, ő tudja a legjobban, hogy mi a jó a fiainak. Élvezet volt nézni, ahogy a feleségek bekerültek ebbe a családba és leverekedték a dolgokat Leonával. Mrs. Rattray szinte minden olyan dolgot, ami nem tetszett neki, botránynak élt meg és nagyon teátrálisan viselkedett, mégsem lehetett őt utálni, ahogy egyik karaktert sem. Ahogy megismerjük az ő történetét is, rájövünk, hogy Leona nem is lehetett volna másmilyen, mint amilyenné az élet formálta.

"- Harper azt mondta, menjünk hátra a kertben a bokrokhoz, és mutassam meg neki a bögyörőmet - mesélte otthon Patrick az anyjának, mint az óvodai lét egyetlen érdekességét aznap, miközben kakaós kalácsot uzsonnázott a konyhaasztalnál. [...]
- Te csak ne mutogasd úton-útfélen a bögyörődet - mondta a fiának, mert meggyőződése volt, hogy szegény kisfiúkat csak az anyjuk mentheti meg a harcos amazonoktól.
- Nem úton - tömte a kalácsot a szájába a kisfiú. - Mondom, hogy a bokorban.
- A te bögyörőd, vigyázz rá. A te tulajdonod. Csak annak mutasd meg, akinek majd te akarod.
 Leona ezt a távoli jövőre értette. Patrick a másnapra." 

Ez a könyv elvisz minket Skóciába, a whiskey földjére, elvisz Kanadába és Magyarországra is egy nagyon szórakoztató és egyedi családdal együtt. A hangulat végig kedélyes, még akkor is, amikor valami régi rossz emlékről van szó, mert az írónak van egy sajátos hangvétele, ami miatt végig mosolyogva lehet olvasni. Minden sorát élveztem a regénynek, nagyon régen nevettem ennyit könyvön. Mindegyik szereplő egy egyéniség volt, mindenkit valamiért lehetett szeretni, mindenki csinált valami olyat, amit Leona botránynak érzett. Szerethető volt a könyv is és a szereplői is. A nagy családi történetet kisebb epizódok sorából kapjuk, amik mind-mind egyediek, viccesek vagy egyenesen furák és morbidak. Emellett viszont nagy életigazságok is vannak benne és az emberi kapcsolatokból is kapunk egy kis gyorstalpalót. Életem egyik legszórakoztatóbb olvasmánya és nem is számítottam rá, hogy az lesz. Ki tudnám idézni az egész könyvet (nem hiába a sok idézet), el kell olvasni, csak ennyit tudok mondani.

 
Az egyik kedvencem és az egyik legmulatságosabb figura a kislány, Estella volt, az új jövevény. Nagyon sokáig nem volt hajlandó beszélni senkivel sem a családban, mert nem volt mondanivalója. A gügyögést és úgy általában minden hozzá intézett kérdést értelmetlennek tartott. A család már azt hitte, hogy buta a kölyök, de pont a fordítottja derült ki. Ez azért is volt érdekes, mert a szüleit és úgy általában az egész családot lököttnek és habókosnak ismertem meg. Tök egyszerű emberek, egyszerű gondolkodásmóddal, így különösen vicces volt a zseni gyerek karaktere. A vége csavar is Estellának köszönhető.

"Születése pillanatában Estella Rattray a tizedik leggazdagabb csecsemő volt Skóciában. Azt pedig, hogy az ő gyermeke majdan benne legyen az első háromban, mindössze hatesztendős korában intézte el a családjának."

Mindenkinek meleg szívvel ajánlom ezt a regényt, mert hihetetlenül szórakoztató, nagy élmény volt megismerkedni a Rattray családdal és az író stílusával, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Érdekes és szokatlan gondolkodásmódja van, egy dolog nem tetszett, de az technikai kérdés. Az egyik fejezetben rengeteg volt az olyan mondat, amit állandóan megakasztott egy zárójeles megjegyzés, így nehezebb volt elkapni a hangulatot és a mondanivalót. Én is előszeretettel használom a zárójeleket, le is kell róla szoknom, mert most a gyakorlatban tapasztaltam, hogy egymás után sok ilyen zavaró tud lenni. A borító pedig ékes példája annak, hogy ne ez alapján ítéljük meg a belsőt. Ugyan értem már így, a könyvet elolvasva a koncepciót, de egy pofásabb borító kijárt volna a könyvnek.

 Ez a könyv nagyon sokáig velem fog maradni, már több mint egy hete elolvastam, de még mindig fel-felkacagok valamelyik jelenetén, amikor eszembe jut. Kész felüdülés volt ebben a nagy melegben egy ilyen könyvet olvasni, ez nevezem minőségi szórakoztató irodalomnak. Már rá is készültem a szerző következő könyvére, az Y-ra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Az író neve innentől kezdve garancia lesz számomra.

Képek forrása a szerző Facebook oldala.
_________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból
Kedvenc: mindenki, de legfőképp Estella
Tetszett: az egész, az író stílusa, a szokatlan és egyedi stílus
Nem tetszett: nüansznyi szerkesztési probléma
Fordította: Kun-Béres Anikó
Oldalszám: 223 oldal
Kiadó: Syllabux Könyvkiadó
_________________________________________________________________________________

2016. június 25., szombat

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel

Fülszöveg: Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől. 
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz? 
   Baráth Katalin a nagy sikerű Dávid Veron-sorozat után egy letehetetlen, és ízig-vérig 21. századi magyar thrillert írt. Ez a regény nemcsak ismerős helyszíneivel, sötét, de a humort sem nélkülöző világával és izgalmas történetvezetésével ragadja magával olvasóit, hanem egy olyan főhős megrajzolásával is, akinek karaktere egyértelműen új szín a magyar krimiirodalomban.
_________________________________________________________________________________

Hihetetlenül ritkán olvasok magyar szerzőktől, azok a fránya előítéletek ugye, de van rá mentségem. Nem. Nem a sznobizmus vagy sekélyesség az oka, ennél sokkal összetettebb a problémám a magyar irodalommal és sok érvet fel tudok hozni amellett, hogy miért is jobb nekem, ha elkerülöm, de ez nem az a poszt, és az a poszt pusztán önvédelemből sem született még meg. Mégis néha, alapos megfontoltság után vagy valamilyen vonzerő miatt, ami minden ellenérzésemet felülírja, kezembe kerül magyar szerző műve is. Baráth Katalin nevével már nagyon sokszor találkoztam, a körülöttem lévők erősen dicsérik, párszor kacérkodtam is vele, hogy belekezdek a Dávid Veron-sorozatba, de részben ott voltak az előítéleteim a magyar irodalommal szemben, részben pedig a történelmi sorozatokat nem szívlelem, így nem érkezett meg a nagy áttörés. Az Arkangyal éjjel megjelenése miatt azonban megint a látóterembe került az írónő neve és a neve mellé járó elmaradhatatlan dicséretek a többiektől, ráadásul ez a téma még fel is keltette az érdeklődésem, így úgy voltam vele, hogy most már tényleg elolvasok tőle egy könyvet, ha a fene fenét eszik is. Bánhatnám, ha kihagytam volna és most már jöhet a Veron sorozat is.

Jött az első sokk: jé, Baráth Katalin tényleg nagyon jól tud írni. Jött a második sokk: valahogy az ő tollából nem hangzik olyan hülyén a Király utca, meg a villamos, meg a hungarikumok, amik általában a magyar, főleg a fantasy regényekben kiakasztanak és az agyamra mennek. A legjobban nálam az tudja elrontani a hangulatot és nevetségessé tenni mondjuk pl. a fantasy regényeket, ha olyanokat olvasok, hogy egy sárkány grasszál a 4-es, 6-oson vagy Jóska előrántotta fénykardját. Az utóbbinál ugye vesszük az áthallást és érezzük, hogy ez mekkora baromság. Na, itt nem volt ilyen és még azon se akadtam fenn, hogy életemben először láttam a gyrost, gírosznak írva (megint tanultam valamit). Otthonosnak éreztem a környezetet, hiszen itt élem a mindennapjaimat, olvasás közben láttam magam előtt Budapestet és a klasszikus éjszakai vagy nappali elmaradhatatlan figuráit. 

Jött a harmadik sokk is: én nagyon bírom a főhős csajt, ami nálam nagy szó. Általában még a külföldi regényekben sem bírom őket, hacsak nem belevalók és kemények, szarkasztikus humorral megáldva. Jött a meghökkenések sorozata és azon kaptam magam, hogy már végére is értem a regénynek, pedig elég nehéz témát dolgozott fel. Ez volt a másik nagy meglepődés, hogy nagyon jól dolgozta fel a nők elleni erőszak témáját. Egy percig sem éreztem azt, hogy túlmisztifikált lenne, vagy azt, hogy nevetséges lenne. (Volt már erre példa, hogy egy író nem tudta felmérni a téma jelentőségét és nem éppen a megfelelő módon vagy helyzetben tálalta. Egy időben sorozatosan szaladtam bele ilyenekbe.)

Az alapszituáció (a főhős éjszakánként erőszaktevő férfiakat ver péppé, majd a lakótársát, Borit megerőszakolják és megverik) szokatlan volt annak ellenére, hogy sajnos lassan már minden napra jut egy hasonló hír, amiben megerőszakoltak vagy megvertek, esetleg megöltek egy nőt, és még mennyi ilyen eset híre nem is jut el a nyilvánossághoz. A szokatlanság érzése (az éjjeli hobbi mellett) inkább annak volt köszönhető, hogy a karakterek és a történet által valahogy közelebb kerültem a témához, mint szoktam, többet megtudtam róla. Általában nem beszélnek az emberek ennyire részletekbe menően a témáról. Halljuk a híreket, szörnyülködünk egy sort, megrettenünk, halljuk esetleg a közvetlen környezetünkből pletykaszinten, hogy képzeld xy-nal mi történt, majd az élet megy tovább. Egészen addig így állunk hozzá, míg szem- vagy fültanúi, ne adj isten elszenvedői leszünk egy ilyen helyzetnek, vagy amíg egy közeli ismerősünkkel meg nem történik. Normális esetben nem is szabadna, hogy ilyen előforduljon, hogy tudjunk erről, arról sem, hogy egy szociális munkás mit csinál, arról sem, hogy vannak olyan szervezetek, ahová segítségért lehet fordulni, de sajnos nem azt a világot éljük, ahol ilyen szituációk ne fordulhatnának elő akárkivel, akármikor. És mivel ennek az eshetősége fennáll, az sem árt, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen választ lehet erre adni és hová lehet segítségért menni. 

  A főhős, Méregzsák mindennapjaiban ott van az erőszak, nem igazán tud egy sor szörnyülködés után túllépni rajta, már csak azért sem, mert a lakótársa, Bori egy olyan szervezetnél önkéntes, ahová a bántalmazott nők fordulhatnak. Méregzsák így mindig hallja az eseteket és titkon ő is önkéntes munkát végez, de nem úgy, ahogy azt képzelnénk. Bori a tiltás ellenére hazaviszi a "munkáját", így főhősünk hozzáfér a nevek listájához, követi az erőszakos férfiakat és jól megleckézteti őket. Amikor azonban Borit is megtámadják és összeverve megtalálják egy kapualjban, Méregzsák életének viszonylagos egyensúlya felborul. Elhatározza, hogy maga keresi meg a tettest, már csak azért is, mert tart attól, hogy lebukik az éjszakai hobbijával, ha túl sokat segít a nyomozónak, de leginkább azért, mert ő akar igazságot szolgáltatni Borinak. 

Méregzsák egy nagyon badass nő és végre magyarázatot is, illetve hátteret is kaptam, hogy miért vált ilyenné a főhős, mik voltak azok az okok vagy körülmények, amik ilyenné formálták. Egy személyes tragédia is lassan  kibontakozik a háttérben, ami nagyban meghatározza a főhős viselkedését. Legjobban azt bírtam a karakterében, hogy nem fekete vagy fehér, nem egy sablon figura, hanem igenis van mélysége, megvan benne a rossz és a jó is egyaránt, ő is elront dolgokat, de helyre is hoz, rombol, de épít, kemény, de mégis van benne érzés és van benne nőiesség is. Attól még, hogy szabadidejében bokszolni jár és erőszakos pasikat ver péppé (ami erkölcsileg megkérdőjelezhető viselkedés), érző nő marad, nem pedig egy gyilkológép. Nekem azt tanították, hogy nem bántunk másokat, azt viszont nem, hogy mi van akkor, ha bántanak, milyen válaszom lehet rá. Illetve tanítottak valamit arról, hogy simogatás rá a felelet, meg türelem, meg vannak jogi eszközeim is, meg igazságtétel és hasonlók, de akkor még más világot is éltünk, valahogy nem szembesültünk ilyen gyakran tragédiákkal. Aztán suliban tanultuk a szemet szemért, fogat fogért elvet, mellé azt is, hogy ez nem helyes, de valahol azért valljuk be, hogy volt már az életünkben olyan szituáció, amikor titkon bizony helyes eljárásnak tekintettük volna ezt az elvet. Az öntörvényűség tiltott, Méregzsák is tisztában van vele, megkérdőjelezhető, hogy helyesen cselekszik-e, amikor a rendőrség bevonása nélkül indul a férfiak nyomába, de a regény és az olvasás megadja azt a szabadságot, hogy szemet hunyjunk efelett. Bevallom, hogyha velem vagy egy közeli hozzátartozómmal történne erőszakos dolog, lehet, hogy azt kívánnám, bárcsak jönne egy Méregzsák és visszaadná a kapott sérelmeket. 

  Nem tudtam nem szurkolni az önkéntes igazságosztó karakternek. Nem azért szurkoltam, hogy még több pasit tudjon péppé verni, hanem azért, hogy ki tudjon ebből szállni mielőtt végleg elindul a lejtőn. Ez nem élet, nem lehet félelemben tölteni a mindennapokat és ennyi borzalommal szembesülni. Igaz a mondás, addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik, Méregzsák is hamarosan áldozat lesz. 

Sok borzalommal találkoztam a lapokon, nagyon nehéz volt a téma és még más jellegű bűntények is terítékre kerültek, ennek ellenére voltak olyan szófordulatok, amiken tudtam nevetni. Méregzsák szarkasztikus humora ütött. Tetszett az a rész is, amikor saját romantikus érzéseivel szembesült és nehezen tudta összeegyeztetni a jelenlegi életével. Voltak valós problémái, ettől volt nagyon emberi. A gíroszos részek és a munkahelyi jelenetek is lazítottak a téma nehézségén, a gírosz szinte már elválaszthatatlan részét képezi a budapesti életnek. A vége megoldás kimondottan tetszett, a Tizedes karakterét is nagyon megkedveltem és hiába volt nehéz olvasmány, azt éreztem, hogy várnék egy folytatást. Méregzsák és a Tizedes nagy dolgokat tudnának véghezvinni, mint civil nyomozópáros, szívesen olvasnék egy közös ügyükről.

Az érzékeny, úgynevezett "csajos" beszélgetések annyira álltak közel hozzám, mint drogdílerhez az áfás számla. /111. old./

  Azt leszámítva, hogy a könyv egy bizonyos pontján megtört a lendület és egy kicsit túlírt volt, nagyon jól összerakott regény és olvasmányos. Sokat dolgozhatott rajta az írónő és ez meg is látszik, mind a történet szerkezetén, mind a stíluson. A főhős humora remekül kiegyensúlyozta a téma nehézségét. Mint ahogy a történet, úgy a krimiszál sem volt szokványos, mert egy civil vezet végig minket az ügyön, de legalább annyira izgalmas volt, mintha rendőrök tették volna ugyanezt. Mégis én nem igazán krimiként tartom számon, sokkal inkább társadalmi rajzként vagy tükörként. Sokkal jobban ütött, mint egy krimi a filmes fordulataival. Ez a kemény valóság volt, talán egyedül Méregzsák éjjeli hobbija fiktív. Ez alatt most nem azt értem, hogy megtörtént esetet dolgozott fel a regény, erről nincs tudomásom, hanem azt, hogy olyan volt az egész, hogy akár a szomszédodban lakó lány története is lehetne. Nagyon sok nő van, akinek ilyenek a mindennapjai, mint Borinak, nagyon sok nő van még Budapesten is, aki az erőszak valamilyen formájának mindennapos elszenvedője vagy legalább egyszer megtapasztalta élete során az erőszakot. Ez a regény nem azt mondja, hogy minden pasi szemét és rohadék, hogy mindenki egy állat, nem azt hirdeti, hogy a nők mindenekfelett, hanem felhívja a figyelmet arra, hogy vannak ilyen esetek, nem árt odafigyelni és óvatosnak lenni.

_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: Tizedes, Méregzsák
Tetszett: az írói stílus, a szarkasztikus humor
Nem tetszett: volt egy-két rész, ami egy kicsit túlírt volt
Oldalszám: 352 oldal
_________________________________________________________________________________

Jodi Picoult és Samantha Van Leer - Sorok között

Miért pont ez? Az alapötlet elég érdekesnek tűnt.

Fülszöveg: Mi van, ha mégsem élnek boldogan, amíg meg nem halnak?
Az igazi tündérmesék nem a nyúlszívűeknek valók. Ezekben a gyerekeket boszorkányok falják fel és farkasok kergetik; a nők kómába esnek vagy éppen gonosz rokonaik áldozatául. Valahogy mégis minden fájdalom és szenvedés megéri, amikor a mese jóra fordul, és boldog vége lesz. Hirtelen nem számít, ha az ember négyest kapott a francia röpdogára, vagy ő az egyetlen lány a suliban, akinek nincs randija a bálra. A boldog vég jóvátesz mindent. De mi van, ha ez mégsem a vége?
  Delila éppúgy gyűlöli a sulit, amennyire szereti a könyveket. Van is egy nagy kedvence, amivel képtelen betelni. Ha valaki - különösen a népszerű lányok közül - megtudná, hányszor olvasta el újra és újra a könyvtár poros mélyéről előásott tündérmesét, a poklok legmélyebb bugyrába száműznék... örökre.
  Delila számára ez a mese mégis több papírra vetett szavaknál. Persze ebben is van egy jóvágású (oké, dögös) királyfi, fényűző palota és elvetemült gonosztevő, mégis olyan, mintha valami mélyebb jelentése lenne. Delila egy napon azt is megtudja, mi ez. Mint kiderül, a nem is olyan szőke herceg nemcsak valóságos, de nagyon szemrevalónak találja tizenöt éves olvasóját. Csak hát... egy világ választja el őket egymástól. Így aligha működhet...
   A New York Times sikerszerzője, Jodi Picoult ezúttal a lányával, Samantha van Leerrel közösen írt klasszikus tündérmesét - egyedülállóan modern hangnemben. Az olvasót rövid úton elvarázsolja egy olyan kamaszlány története, aki kész átkelni valóság és fantázia határán, hogy a legnagyobb veszedelmek árán is ráleljen a boldogságra.
_________________________________________________________________________________

A modern kori mesék hulláma lassan, de kitartóan halad a maga útján a különböző feldolgozásokkal. "Nincs új a nap alatt" alapon, az utóbbi években nem is igazán találkoztam eredetien új mesékkel, vagy a klasszikusokba futottam bele vagy pedig egy olyan újba, ahol erősen visszaköszönnek a régi momentumok. Virágkorukat élik a mesefeldolgozások, át- vagy újragondolások, vagy a modern köntösbe öltöztetett klasszikusok (pl. Chanda Hahn könyvsorozata, a Jók és Rosszak Iskolája, az Ever After High vagy akár a Shrek animációs filmek stb.). Szeretem a meséket, hiszen ezek voltak az első olvasott történetek, amik elindítottak a könyvszeretet útján és előfutárai voltak a későbbi fantasy-imádatomnak, ráadásul könnyed, boldog és mégis tanulságos történeteket mutatnak be. Bár nem szeretem a cukros-romantikus műfajt, a mesékért és a mesefeldolgozásokért rajongok, és néha jól esik egy YA is, így a kosaramban landolt a Sorok között. Az elvárásaimhoz képest viszont közepesen teljesített.

  Nem leszek túl népszerű a véleményemmel, de ez a könyv nekem nem jött be és utólag fáj is, hogy ennyit kiadtam érte. Az vitathatatlan tény, hogy a külső papírborítót leszámítva (szerintem totál nem illik a könyv többi részéhez) a kivitelezés gyönyörű. Kemény borító, színes betűk, színes egész oldalas illusztrációk és fekete, szövegbe tűzdelt illusztrációk garmadája, mind-mind különlegessé teszik a könyvet, de a történettel már annál több bajom volt. Hozzáteszem, hogy túl nagy elvárásokkal indultam neki a történetnek, annak ellenére, hogy Picoult stílusát eleve nem szeretem, de gondoltam, hogy a lánya stílusa, már csak fiatal korát tekintve is enyhít majd rajta. Párszor már próbálkoztam Picoult könyveivel, de arra jutottam, hogy lehetnek akármennyire szép, szívfacsaró és értékekkel teli történetei, a stílusa nekem annyira tömény, lassú és nehézkes, hogy nem bírok tőle végigolvasni semmit és inkább feladom. Itt pont az ellenkezőjét tapasztaltam, ez már a ló másik oldala, de erről később. Szóval már eleve kétkedve álltam neki a regénynek és az ellenérzéseimen a bevezető csak tovább rontott. Mindenki büszke a gyerekére, ez rendben is van, biztos Picoult gyereke is különleges, nem ismerem, bántani sem szándékozom, de azért annyira, de annyira hatalmas nagy ötlete nem volt, mint amilyennek ezt beállították. Rengeteg ember fejében már megfordult ez a gondolat, hogy egy fiktív karakter és egy valós szereplő egymásba szeretnek, fel is dolgozták már a témát, és arra is a nyakam merem rátenni, hogy valaki már regényben is írt hasonló, maximum csak a fiókjának, de megírta. A különbség köztük és az anya-lánya szerzőpáros között annyi, hogy az utóbbiakét ki is adták és menedzselték. A legkorábbi ilyen fiktív-valós karakter szerelem élményem az A-HA együttestől a Take on me klippje. Egy kis hallgatni-, néznivaló:



Ettől függetlenül nem volt bajom az alapötlettel, az mindig is ígéretes marad, akárhányszor dolgozzák is fel, csak a kivitelezés sántított. Nagyon tetszett a hármas tagolás, különböző színnel is jelezve külön volt egy Delila szemszög, egy Olivér szemszög és feketével szedve maga a mese, amit Delila is olvas a könyvben. Ezek közül legjobban Olivér szemszöge tetszett, ez a rész volt a regény legnagyobb erőssége. Ennél a szemszögnél derült ki, hogy miután becsukódik egy könyv, milyen lehet a szereplők élete. Mindenki csak egy szerepet játszik, lehet, hogy a könyv valóságában egészen más a személyisége, mint amilyen szerepet a mesében kell eljátszania. A karakterek barátkoznak, a hobbijuknak élnek, átjárnak egymáshoz, mikor viszont kinyílik a könyv, a kutya elrikkantja magát, mindenki felkészül a szerepre és hirtelen a helyére kerül, minden változás is visszaáll az eredeti helyére (összedőlt ház újra ép lesz, stb.) Egyszer azonban hiba csúszik a könyv világába, a homokba rajzolt sakktábla, amin a színfalak mögött játszottak ott marad és Delila, az olvasó észreveszi a változást. Olivér hamarosan rájön, hogy kapcsolatot tud létesíteni a lánnyal. Az egyik oldal segítségével, ahol Olivér egyedül van, sokat beszélgetnek, lassan egymásba szeretnek, így a többszörösére nő a királyfi azon vágya, hogy kijusson a könyvből.  Ez a rész tele van vicces, bájos és meglepő részekkel, szerethető és egész jól kidolgozott karakterekkel. 

 Delila szemszöge már sokkal kevésbé tetszett. Nem igazán tudtam megkedvelni a karaktert, mert gyakorlatilag nem is nagyon tudtam meg róla semmit, sablonos, szürke és semmilyen élete volt és a mindennapi szituációk sem voltak annyira különlegesek. Nekem ez a rész már túl YA volt, kevésbé kidolgozott, sok üresjárattal. Az anyuka karaktere is a sablonok sablona volt. A kémiát sem nagyon éreztem a királyfi és Delila között, inkább komikus volt nekem a romantikus szál, nem igazán éreztem azt, hogy feltétlenül össze kellene jönni ennek a párosnak. Egyedül Olivérnek tudtam drukkolni, hogy kijusson a világba, de az, hogy utána egy pár lesznek vagy sem, már nem igazán érdekelt. Az sokkal inkább érdekelt volna, hogy egy mesefigura a való világba csöppenve mit is kezdene magával, hogyan dolgozná fel az itteni dolgokat. A szerelmi szállal is ez volt a bajom. Delilát néha eléggé lekezelőnek éreztem Olivérrel szemben és jobban belegondolva, semmi nem indokolta, az ég világon, hogy másképp kezelje. Ugyan Olivér egy kedvelhető karakter, de annyira más világa van, mint Delilának, hogy a gyakorlatban nem tudnám elképzelni, hogy életképes párt alkossanak. Most őszintén: Olivér a saját szerepén és a könyv világán túl mégis mit tud a világunkról, miről beszélget? Elég felszínesnek éreztem a karakterek hozzáállását. Olivér a szerepéből is adódóan nagyon jól tudja csapni a szelet és romantikusan sóhajtozni, meg lehet, hogy jól is néz ki, de ennyi. Delilát is a szép szeméért szereti, Delila pedig azért szereti viszont. Jó, tudom, ne keressek benne mélységet, mert ez egy YA, ráadásul mesefeldolgozás, de ettől függetlenül nem tetszik a felszínes szerelem üzenete és ezért sem éreztem a szereplők közti "kémiát". 

A könyvben lévő mese részleteit pedig már egyenesen untam, eléggé elnagyzolt volt és ezért kapkodva is olvastam végig, nem láttam sok értelmét, hogy ilyen részletekbe menően benne legyen, csak szószaporításnak éreztem. Maga a könyv, mint önálló akarattal rendelkező valami, sokkal érdekesebb lett volna. Jót tett volna a regénynek, ha a meserészletek helyett inkább magáról a könyvről és működéséről esik több szó. Próbáltam szeretni a könyvet, néha el is kapott a flow érzés, hogy ez tök jó, de aztán mindig kirántott belőle valami gyengeség. A vége pedig annyira idiótára sikeredett, hogy felröhögtem rajta és bosszantott is. Nekem ez egy kissé hanyag, kapkodó és összeszedetlen munkának tűnt, sok logikai bakival, nem odaillő dolgokkal. Annak ellenére, hogy Jodi Picoult állítólag nagy értékekkel bíró, szívfacsaró sztorikat ír és nagyon jó benne, egy fontos kulcsmomentumot hagyott lógni a levegőben a regény végén, amivel azért illett volna valamit kezdeni, még ha meséről is van szó. Mivel ezt kihagyta, megint csak nem tetszett a regény üzenete. Mindennek tetejébe voltak benne bugyuta párbeszédek is és a leírások stílusán is lett volna mit javítani. Olyan érzésem volt az egész regénnyel kapcsolatban, mintha egy első verziót olvasnék, amiben van potenciál, de kiadás előtt azért nem ártana még átfutni rajta egyszer-kétszer és itt-ott javítgatni, mert így nagyon kusza és laza szerkezetű. 

  Ez nekem túl ifjúsági volt, túl komolytalan, hanyagul kidolgozott történettel és karakterekkel. Lehet, hogy a külső kivitelezés szép, de gyakorlatilag a történet egyharmadát tudtam élvezni, a kétharmada bukásba fulladt nálam, így a külcsín sem tudta feljavítani. Nem érte meg azt az árat, amit otthagytam érte, meg az időt sem. 
_________________________________________________________________________________
Történet: 2,5/5 pontból
Kedvenc: a meseszereplők
Tetszett: a külcsín, Olivér részei
Nem tetszett: hanyagul összecsapott történet, felszínes karakterek, nem megfelelő a regény üzenete
Fordította: Babits Péter
Oldalszám: 368 oldal
Kiadó: Athenaeum Kiadó
_________________________________________________________________________________

Philip K. Dick - Figyel az ég


Philip K. Dick - Figyel az ég 

Miért pont ez? Friss megjelenések közt barangolva leltem rá. A borító és a fülszöveg megfogott, ráadásul adós voltam magamnak egy Dick könyvvel.

Fülszöveg: Minden világnak megvan a maga istene. Csak jó lenne tudni, ki az. 
 Jack Hamiltont, a feleségét és másik hat embert baleset ér a Belmont Bevatron protonsugár deflektorában. Egy robbanás a részecskegyorsítóba taszítja őket, és az óriási mágnest védő fémhálón keresztül mindannyian belezuhannak az energianyalábba. 
 Amikor Hamilton magához tér, látszólag minden rendben van. De csak látszólag. A feleségével együtt lassan kezdenek ráébredni, hogy a dolgok most másképpen működnek, mint ahogyan azt megszokták. Ebben a világban a hazugságért isteni büntetés jár, a hitetlenségért pedig halál. 
 Milyen világba érkeztek? Miféle őrült istenség figyeli őket az égből? Hogyan tudnak innen megmenekülni? És ha egyszer megmenekülnek, vajon kinek a világába kerülnek legközelebb?
_________________________________________________________________________________

  Életemben már sokszor találkoztam az író nevével, de mivel ez sci-fi, és inkább más műfajokat részesítek előnyben, valahogy sosem jutottam el odáig, hogy olvassak is tőle valamit. (Átlagban 20 olvasásomra jut egy sci-fi, rejtély, hogy miért, hiszen eddig nem csalódtam a műfajban.) A friss megjelenéseknél is nyűglődtem egy sort, hogy kell-e nekem egy Dick könyv az életembe vagy inkább azt a fantasyt olvassam, amit kinéztem, de végül az egyik ismerősöm meggyőzött, hogy kelljen nekem a könyv. Ami a fantasyben Gaiman, az sci-fiben Dick, én pedig bírom az elborult elméjű pasikat, ha írókról és történeteikről van szó. Gaimannel pedig mindent el lehet nálam adni. Kár lett volna kihagynom, úgyhogy hálás vagyok a meggyőző hasonlatért, teljesen egyet tudok vele érteni. 

Ahogy mindig, most is elolvastam a belső borítón lévő életrajzi összefoglalót és ekkor jött a megvilágosodás vagy rádöbbenés, hogy hiszen én nem most találkozom először az író fantáziájával. Egyik kedvenc gyerekkori filmemnek (Emlékmás) is ő az értelmi szerzője és még legalább két történetének filmadaptációját is láttam és nagyon szerettem. Az Emlékmást vagy százszor láttam gyerekkoromban annak ellenére, hogy nem igazán szabadott volna néznem. Volt olyan nap, amikor ha vége lett a filmnek, visszatekertem a kazettát (igen, tudom: öreg vagyok) az elejére és újra megnéztem, majd újra és újra. Gyermeki agyamnak tetszett a sok furcsaság és az űrutazás lehetősége, a humorról nem is beszélve. (Emlékmás címmel meg is fog jelenni egy novelláskötet, amiben az említett történet is helyet kap, láttam, hogy már előrendelhető státuszban van, el is fogom olvasni.) Miután megnéztem azt is, hogy a Dick mikor írta a Figyel az ég című művét (1950-es évek) megint csak padlóra került az állam. Amikor valaki olvassa a könyveit vagy nézi a könyvekből készült filmeket azért tartsa észben az évszámot és úgy reagáljon Dick munkásságára. Azért nem semmi teljesítmény, hogy akkor és ilyen történetek pattantak ki a fejéből. (De egyébként van még olyan sci-fi író, akire ez szintén igaz, hogy a korhoz képest nagyot alkotott. A későbbi vagy mai írók mintha elvesztették volna ezt a képességet, vagy a technikai fejlődésnek köszönhetően már az elvárásaink is nagyobbak, nem tudom, de azért kíváncsi lennék egy ilyen posztra, ami kifejti a témát. Ha valaki megírja vagy talál ilyet, az szóljon.) 

Figyel az ég

Szeretem az olyan történeteket, amik rögtön belecsapnak a lecsóba, ha már úgy indul, hogy beütött a krach és a szereplőknek ki kell mászni a káoszból. A Figyel az ég is ilyen:

"A Belmont Bevatron-i protonsugár-deflektor 1959. október 2-án délután négy órakor árulta el a megálmodóit és létrehozóit." /Első mondat/

Jack Hamilton, a felesége és még hat másik ember ennek az "árulásnak" lesznek áldozatai, mert rosszkor voltak rossz helyen. Látogatóként érkeztek a helyszínre öt másik emberrel, és egy "idegenvezető" segítségével körbejárták a helyszínt, amikor is a deflektor felrobbant, ők pedig belezuhantak a részecskegyorsítóba. A felébredés után nem sokkal rájönnek, hogy valami nagyon nem stimmel a világgal, látszólag a saját valóságukban vannak, de a felszín alatt lassan kibontakozik valami szörnyű sejtelem. Nem tudják eldönteni, hogy ébren vannak egy másik világban, vagy a világ változott meg, vagy csak álmodnak, csak azt tudják, hogy ki kell innen jutniuk mihamarabb, mert ahová kerültek, az egy élhetetlen hely és maga a katasztrófa. Egyelőre a hogyanra se tudják a választ. Mikor kijutnak az első világból, jön a következő csavar, hiszen megint csak nem a saját valóságukban ébrednek és ez így folytatódik még világokon át, újra és újra. A történet lezárását is egy csavarnak éltem meg, eléggé kétkedve csuktam be a könyvet és bizonytalanságban maradtam. Régen utáltam az ilyen befejezéseket, de aztán rákaptam az ízére és most már kimondottan bírom, hogyha bizonytalan véget kapok. Nem is azért, mert így lehetőségem van fejben befejezni a történetet úgy, ahogy én gondolom, hanem inkább azért, mert ha jól csinálják, akkor eléggé felbosszantom magam (pozitív értelemben) ahhoz, hogy a történeten agyaljak még jó sokáig. Szeretem az olyan könyveket, amik megmozgatják a fantáziámat és gondolkodásra sarkallnak. A Figyel az ég nem csak a végével, de a történet közben is mindvégig elérte ezt a hatást. 

Már az egy horror élménnyel ér fel, ha az ember belegondol, valami megváltozott körülötte, valami nem stimmel, valami nem úgy van, ahogy lennie kéne. Sokan nem szeretjük a változást, mert szorongást és feszültséget okoz az, hogy nem látjuk előre, mi lesz a vége, mi az, ami maradandó változás, mi az, amihez igazodni kell, amit meg kell szokni és hogy ez menni fog-e. Ha meg nem lehet vele együtt élni, akkor próbálunk elmenekülni előle, kitérni az útjából. De mi van akkor, ha ez nem olyan egyszerű? Mi van akkor, ha olyan változás áll be, amiből nem látjuk a kiutat, mert lehet, hogy nincs is, nem akarunk hozzászokni, de elkerülni sem tudjuk? Mi van akkor, ha a sors emellé még gonoszkodik is és elhiteti, hogy kijutottunk, aztán röhögve az orrunk alá dörgöli, hogy mégse. Ha ezt többször eljátssza egymás után, abba bele lehet háborodni. Az éber álomhoz tudnám hasonlítani a legjobban ezt az érzést. Amikor azt álmodod, hogy felébredtél, kimentél inni egy pohár vizet vagy csak felkapcsoltad a lámpát, aztán meg rájössz, hogy nagyon nem, még mindig álmodsz, hiába tűnt valóságosnak. Aztán újra és újra ezt álmodod egymás után, egyre jobban érzed, hogy fel kell ébredned, de nem vagy rá képes, álmodban azon gondolkodsz, hogy mi van, ha fel se tudsz ébredni többé, végül a pánik miatt tényleg felébredsz. A Figyel az ég története pont ilyen. A szereplők beleragadtak egy ilyen álomba, és amikor azt hinnék, hogy végre felébredtek, rájönnek, hogy még mindig álmodnak, de egyre jobban érzik a sürgetést, hogy fel kell ébredniük, mert akkor minden visszaáll a helyére, csakhogy erre nem képesek. 

  Az első világban töltik el a legtöbb időt, hiszen elsőre még végig kell menniük azon a hosszabb folyamaton, ami után rájönnek, hogy mi nem stimmel és hogy hogyan juthatnak ki. Az első világ ezért sokkal kidolgozottabb is, aztán egyre gyorsabban ugrálunk a világok között, egyre szürreálisabbak lesznek és egyre jobban nő a feszültség és a káosz. Az első világ is már a maga nemében furcsa és érdekes, hiszen ott az Isten nem a háttérben meghúzódó alak, hanem aktívan kommunikál minden egyes lénnyel, sajátos igazságérzete és világnézete van, és nem éppen humánusan dönt abban a kérdésben, hogy mi számít bűnnek és mi nem. Ekkor gondolkoztam el két dolgon is, az egyik, hogy Dick gondolkodása tényleg nagyon hasonlít Gaimanére és ez a hasonlóság csak fokozódik, ahogy az egyre szürreálisabb világokba kerültem a szereplőkkel, a másik pedig, hogy az lenne maga a pokol, ha egy isten így kommunikálna az emberekkel, ha létezne egy ekkora hatalom, gyakorlatilag kivédhetetlen lenne. Így is vannak kivédhetetlen dolgok az életünkben, amik akkor is bekövetkeznek, ha nem akarjuk (pl. időjárás változásai, halál), de ha minden egyes apró, napi cselekedetünk ilyen mértékben lenne befolyásolva, szerintem nem maradna ép eszű ember a Földön. Társas lények vagyunk ugyan, de nincs olyan ember, akinek ne lenne igénye arra naponta legalább pár percre, hogy egyedül legyen vizslató tekintetek nélkül. Ebben a világban viszont erre nincs mód, az Isten mindenhol és mindig ott van, és vagy brahiból vagy valamilyen kifacsarodott világnézetből adódóan olyanokért osztogat büntetést, ami az eszedbe sem jutna, hogy ekkora bűn vagy hogy bűn egyáltalán. 

Az egész regény egy nagy káosz volt a történetből adódóan, nem pedig azért, mert rosszul lenne megírva. Egyáltalán nincs rosszul megírva, de azért itt-ott megbicsaklott a dolog és egy kicsit kizökkentett, de kárpótolt a történet. Az, hogy szerintem a többi világot is ki lehetett volna jobban fejteni, lehetett volna hosszabb a regény vagy akár több kötetes, illetve, hogy valami magyarázatot szerettem volna, hogy miért és hogy történik minden, az az egyéni háklim, de jó volt ez így is. A történet lényege és a hatás így is megállta a helyét, ráadásul a regény rövidségéhez képest elég sok minden belesűrűsödött: vallási fanatizmus, kommunizmus, munkahelyi és magánéleti problémák, egyéb világnézeti kérdések és rengeteg furcsaság, ami szinte követhetetlen volt. Dick egy megbízhatatlan figura, csak az az egy biztos nála, hogy bármelyik mondatával behozhat valami extrán furcsa elemet vagy csavart a történetbe és ezt sűrűn meg is teszi. Sosem lehettem biztos benne, hogy a következő bekezdésben mi vár rám és ez a kiszámíthatatlanság volt a hajtóerő az olvasásnál. Kíváncsi voltam, hogy mi következik, mi lesz még itt, vágytam még több furcsaságra és extrára, miközben már így is egy megfejhetetlen és kacifántos fantáziavilágban voltam. Mindezek mellé nagyon tetszett az írói stílus és a sajátos humor, amivel olyan atmoszférát teremtett, ami a gyerekkori sci-fi élményeimre emlékeztet. Az biztos, hogy nem állok meg ennél az egy könyvnél, kíváncsian várom, hogy Dick mivel fog legközelebb lenyűgözni. 

_________________________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból
Kedvenc: kivételesen nem szereplők, hanem az írói hang, a narráció
Tetszett: az alapelképzelés, minden furcsaság, az élő ház ott volt a topon
Nem tetszett: a vége mintha kicsit el lett volna kapkodva
Fordította: Pék Zoltán
Oldalszám: 240 oldal
_________________________________________________________________________________