2012. augusztus 26., vasárnap

Catherine Fisher - Incarceron

Miért pont ez? A borító és a fülszöveg párosának estem megint áldozatul.

Történet: Az Incarceron világában visszaforgatták az idő kerekét és a társadalmat 17. századi körülmények közé kényszerítették. Persze a gazdagoknak továbbra is van lehetősége, hogy a technika vívmányait használják, de ezt igyekeznek titokban tartani. Ha mindez nem lenne elég, létrehoztak egy börtönt, az Incarceront, ahol több ezer ember él nyomorban és uralkodó nélkül a saját farkastörvényeikkel. A Börtön egy kísérletnek indult, az édenkertet akarták megteremteni benne, legalábbis a kint élők ezt hiszik. Finn a börtönben van és szabadulni akar, Claudia, a börtönigazgató lánya pedig odakint meg akarja hiúsítani saját esküvőjét, mert nem akar érdekházasságot kötni. Mindketten "börtönben" vannak és a kiutat keresik.

Vélemény: Hű, alig találok szavakat. Életem egyik legjobb könyve volt. Már régebb óta szemeztem a Pongrác Kiadó könyveivel, csak mindig visszatartott az, hogy az ízlésemhez túl gyerekesnek gondoltam az általuk kiadott könyveket, de az Incarceron mellett már nem tudtam elmenni és milyen jól tettem. Gyönyörű a borító, maga az egész könyv, a sztori pedig ugyanannyira minőségi, mint maga a kivitelezés. 

SPOILERES ÖVEZET!

  Volt itt minden, ami egy könyvínyencnek kell: izgalom, mese, kaland, összeesküvés, misztikum, rejtély, még egy mindenki által keresett és üldözött értékes tárgy is volt benne. Az Incarceron egy fantasy-Disney-mese. Amellett, hogy tényleg egy mesének tűnik, elég horrorisztikusra sikerült alkotás. Ötvözi a gyermekmeséket, a 17. századi stílust és a modern kor technikai vívmányait, ami még nekünk sem átlagos. A nanotechnológia ugyan kezd már elterjedni a tudósok körében, de azért a mindennapjainkban még nem terjedt el annyira. 

  Sokszor hallani, hogy nincs új a nap alatt és ez így is van. Az Incarceront is, ha ízekre szedem, nem mondhatnám újnak. Ahhoz viszont, hogy a régi újnak tűnjön és az író sikeres legyen az alkotásával, kell egy stílus és az a képesség, hogy a régieket összegyúrja és új megvilágításba helyezze. Ahogy egyre több könyv jelenik meg, egyre nehezebb újat mutatni, pedig kell, mert nekünk fogyasztóknak, olvasóknak mindig az új kell. Catherine Fishernek ez pedig mesterien sikerült. 

  A történetben nem vacakoltunk azzal, hogy mi az előzmény, elfogadott tényként kellett kezelnünk az idő visszaforgatását és a börtön meglétét. Lépésről lépésre kell gondolkodnunk, hogy az írónő hol rejtett el még egy rejtélyt vagy csapdát és hogy mi sülhet ki belőle. Claudia és Finn szála is érdekes volt, sőt, bosszantott, amikor nézőpont váltás történt, mert az írónő mindig akkor vágta el a történetüket, amikor nagyon izgalmassá vált a helyzet, így egy csomószor csaltam és odébb lapoztam, mert nem bírtam megállni, hogy ne tudjam meg, mi történt. Az írónő végig fenntartotta az érdeklődést és az izgalmat, szinte egyvégtében olvastam végig a könyvet, mert nem lehetett letenni.

  Claudia, a börtönigazgató lánya eleinte úgy tűnt, hogy gőgös és hisztis lány lesz, de meglepő módon mégsem éreztem annak, sőt megszerettem az alakját. Ha volt is benne önzőség, azt meg lehetett érteni. Senki sem szeretné, főleg a modern kor felfogásával, hogy egy érdekházasságba kényszerítsék. A kiszemelt vőlegény, Caspar, az uralkodó fia ráadásul egy komplett degenerált idióta. Így érthető, hogy Claudia minden követ meg akar mozgatni, hogy meghiúsuljon az esküvő még akkor is, ha apjának ez fájdalmat okoz. Szerencsére segítségére van egy Sapient, Jared, aki a tanítója gyermekkora óta. A Sapientek voltak azok a tudósok, akik létrehozták a börtönt. Ők az a kiváltságos réteg, akik nagy tiszteletnek örvendenek a társadalomban és náluk is szemet hunynak afelett, ha modern technikai eszközöket használnak. Jared tudása és Claudia elszántsága halálos fegyver, ha ők el akarnak érni valamit.

  Finn, a börtönlakó fiú érzi, hogy ő Odakintről jött, nem a börtön szülötte, amit bezártak már legalább egy évszázada. Látomások gyötrik egy kinti életről, így ez meggyőzi őt arról, hogy hiába nem mehet senki se ki, se be, ő akkor sem itt született. Az ő oldalán is ott van egy Sapient, Gildas, akinek szintén az a meggyőződése, hogy a kinti világ nem csak legenda, hanem létezik, hiszen történetek keringenek a börtönben arról, hogy valakinek sikerült kijutnia. Fontolgatják, hogy megteszik azt az utat, amit a legenda ír le és megtalálják a kiutat, de akadályozza őket az, hogy egy meglehetősen kegyetlen vezér uralkodása alatt élnek, akinek szüksége van a Látó fiúra és a Sapientre. Finn vértestvére, Keiro sem díjazza annyira az ötletet. Kalandok árán útnak indulnak, de abban az útban nincsen köszönet.

  A sztori többi részéhez el kell olvasni a könyvet, mert annyi csavar és meglepő dolog van benne, hogy az hihetetlen. Persze, egy-kettő kiszámítható, a nagy csavarra már a könyv közepén rá lehet jönni, de ha Fisher a második részre megtartotta jó szokását, akkor úgy átvert, ahogy csak lehet. Remélem, hogy így tett és akkor minden tiszteletem az övé. 

  Az újdonságot ebben az esetben is az jelentette, hogy a régit úgy gyúrta össze az írónő, hogy újnak tűnjön. Az eltűnt herceg, az érdekházasság, az uralkodói harcok és az összeesküvések már ismerős momentumok a mesék és történelmi művek világából. A nanotechnológia, a furcsa szerkezetek a sci-fi világából. Sőt, mini világokkal már Swift Gulliverjében és a Horton című mesében is találkozhattunk. A börtönkísérlet, egy új sajátos társadalom létrejötte sem újdonság. Az sem, hogy egy építménynek mesterséges intelligenciája van, ami valamitől meggajdul és teljesen emberi lesz. A folyosókon lévő csapdákat és főleg a vége felé a falat és benne a réseket biztos, hogy a Kocka című horror filmekből vette át az írónő. Mégis, ahogy mindezt, a látszólag eltérő dolgokat összekeverte, na az volt a nagy munka. Minden szálat, a karaktereket és a világot is olyan alaposan kidolgozta, hogy szívesen belenéznék az írónő fejébe, hogy mi is lehet ott. 

  Még a történeten belül is kitalált egy másik történetet, Sapphique legendáját. Az írásos legenda egyes részeiből idéz a fejezetek előtt, amik külön fokozzák a rejtélyeket és az izgalmakat. A második kötet címe is a Sapphique lesz, amiben remélem, hogy találkozhatunk még a legendával. Alig várom, hogy elolvashassam a második részt és végre megtudjam, hogy mi a fene is történik az Incarceron világában, mert válaszokat ugyan kapunk, de az kevés és pár elvarratlan szál még maradt. Hamarosan film is készül belőle és biztos vagyok benne, hogy nagyon látványos lesz.

Miért olvasd el? Ha szereted a kalandos, rejtélyes, furcsa és izgalmas történeteket, akkor imádni fogod az Incarceront. Minden korosztálynak lenyűgöző olvasmány.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a sci-fi és a fantasy világát, akkor nem fog érdekelni a könyv.
_____________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Jared (Claudia tanítója)

Tetszett: a sok rejtély és izgalom, a varázslat, ami a lapokból árad

Nem tetszett: ha a herceg kiléte nem változik, akkor nagyon gyengére sikerült az a szál, mert nagyon hamar kitalálható volt.

Kiadás: Pongrác Kiadó, 2011

Oldalszám: 537 oldal
____________________________________________________________________

Neil Gaiman - Amerikai istenek

Miért pont ez? Gaiman az egyik kedvenc íróm. Szégyen, de még csak most olvastam el ezt az alapművét. Az Ünnepi Könyvhét szerzeménye ez is (annak ellenére, hogy semmit sem akartam venni. :D), de egy rajongónak nem szabadott otthagyni egy ekkora kincset, ami ráadásul bővített kiadás. 

Történet: Árnyék letölti börtönbüntetését és hazafelé tart, hogy végre új életet kezdhessen feleségével. De sajnos a sors közbeszól, ugyanis a feleségét autóbaleset éri és meghal. Árnyék élete egy szempillantás alatt tönkremegy, hirtelen azt sem tudja, hogy mihez kezdjen, hiszen a börtönben töltött három év alatt csak azt a napot várta, mire újra megölelheti feleségét. Hazafelé vezető útján azonban egy ismeretlenbe botlik, aki munkát ajánl neki. Szerda egy fura fazon, de Árnyék mellészegődik, hiszen amúgy sem ér már az élete semmit. A rejtélyes idegen, Szerda ráadásul egy szörnyű viharra és háborúra hívja fel Árnyék figyelmét, amit csak úgy élhet túl, ha együttműködnek. 

Vélemény: Nem volt szerencsém az eredeti verzióhoz, csak ehhez a bővítetthez, ami állítólag 10-12 000 szóval több. A könyvben Gaiman megemlíti, hogy nagyon sokat dolgozott ezen a művén, tulajdonképpen ez az első nagyobb regénye. Az emberek reakciója végletes volt: vagy nagyon szerették vagy nagyon utálták az Amerikai isteneket. Szerintem ez a végletesség az összes művére és magára Gaimanre is igaz. Aki szereti, az elvakult rajongója lesz, aki pedig nem, az teljesen mindegy hány könyvet fog tőle elolvasni, akkor sem fogja megszeretni. Én az előbbi csoporthoz tartozom és nagyon szeretem Gaiman stílusát. Ha vannak is unalmas részek, azt a névjegyének tekintem, nem pedig hibának, így valószínűleg elfogult leszek most is. 

  A könyv történetének és az alakjainak híre előbb utolért, mint maga a könyv, így már voltak elvárásaim. Alig vártam, hogy a kezemben legyen, mert szeretem a meséket, a mondákat, az istenségeket, a különböző hitvilágok tanulmányozását és főleg egy istenséget, Lokit (nem véletlenül választottam becenévnek). Bár nagyon sokat olvastam a témákban és ugye iskolában is tanulunk az istenségekről, mondákról és mitológiáról, de Gaiman még így is tudott meglepetést okozni, rájöttem, hogy néhol igencsak hiányos a tudásom. Másokat az zavart, hogy annyi mindent összekevert ebben a műben, hogy ettől nehezen követhető, én pedig pont ezt szerettem benne. Megtornáztatta egy kicsit az agyam, hiszen nevén nem nevezte meg az isteneket csak miután már eltűntek a színről vagy a vége felé, így a viselkedésükből és a jellemvonásaikból lehetett kitalálni, hogy ki kicsoda. 

  Maga a háború meg is követelte, hogy ennyi istenség halmozódjon fel, hiszen köztük folyt a nézeteltérés. Gaiman kisebb epizódokkal (amik szerintem simán elfértek volna egy novelláskötetben) törte meg a történet ívét, amikből kiderült, hogy a különböző kultúrák a népvándorlások során hozták magukkal Amerikába az istenségeket. Amerika hatalmas és egyik legfőbb sajátossága, hogy a világ minden tájáról érkeztek oda emberek, a nemzetiségek gyűjtőhelye, így a vallás nagyon sokszínű és ezért van ott sok istenség is. Emellett viszont számtalan új istenség is megjelent (pl. média, pénz istene), akik le akarták taszítani a trónról az ősi isteneket, akiknek hatalma már így is meggyengült. Gaiman azt az elvet követte a regényében, hogy a régi isteneket kezdik elfelejteni és minél kevesebben hisznek bennük, annál gyengébbek lesznek, míg egyszer csak eltűnnek. 

  Árnyéknak, ha még nem lenne elég a börtön és a halott felesége, megjelenik Szerda, hogy "belerángassa" őt  a háború kellős közepébe. Persze Árnyék eleinte erről mit sem tud, amikor meg kezdi kapizsgálni, hogy mi a helyzet, akkor pedig szkeptikus és elég nehezen tudja elfogadni, hogy mi folyik körülötte, de mivel nem sok mindent tud már kezdeni az életével, ezért csak sodródik az árral. Fő munkája Szerda megvédése lesz, mintha egy verőlegény lenne, de idővel számomra elég megható feladata lesz. 

  Árnyék alakja nagyon szerethető. Hiába börtönviselt fickó, benne van a szerénység és az alázat is, az, hogy ő tulajdonképpen jó ember. Egyszerű és együgyű fickó, de nagyon is kedvelhető. Az alakja végig fenntartotta az érdeklődésemet és kíváncsi voltam, hogyan is alakul a sorsa. Bár a szokásostól távolabb vagyunk a gondolataitól és érzelmeitől, mint az a regényekben megszokott, de pont ez teszi őt érdekessé. Kedvenc hobbija, hogy érmékkel trükköket tanul meg és bemutatja azokat. Ez a hobbi tartja őt a felszínen és ezzel is érzelmeket fejez ki. Megnyugtatja, amikor feldúlt lelkiállapotban van és ez elég sokszor elő is fordul. Nem dühöng, nem őrjöng, mindenre hűvös nyugalommal reagál, de az érmék elárulják a valódi érzelmeit. 

  Szerdát szerettem is, meg utáltam is. Végig azt próbáltam meg kitalálni, hogy miért pont Árnyékot, ezt az együgyű fickót szemelte ki magának. Valamikor úgy éreztem, hogy jót tett Árnyékkal, valamikor egyenesen haragudtam rá, hogy szerencsétlent belerángatta ebbe az egészbe. Aztán rájöttem, hogy valahol Szerda is olyan, mint Gaiman: vagy nagyon lehet szeretni vagy nagyon lehet utálni, de végül nem döntöttem sehogy sem. 

  A többi mellékszereplő, főleg az istenek is érdekesek voltak. Néhányat felismertem rögtön, néhány viszont újdonság volt és ez arra sarkall, hogy majd bővebben utánuk nézzek. Anansit régi ismerősként mosollyal fogadtam, hiszen Gaiman bemutatta már őt az Anansi fiúk című művében. Lokit pedig egyenesen imádtam, miután végre nagy nehezen leesett, hogy ki is volt ő. Az utalás egyébként egyenesen ordít a lapokról, de ahogy az lenni szokott, az ember pont azt nem találja, amit a legjobban keres. Tudtam, hogy szerepel a könyvben, de már lassan a végére értem, amikor még mindig azon háborogtam, hogy ebben nincs is Loki. Aztán leesett, aminek le kell, így nálam ez a csavar is bejött, ahogy Gaiman eltervezte. 

  A könyv annyira szövevényes és furcsa, hogy néha tényleg úgy érzetem, hogy nehezen emészthető, de végül sikerült követni a szálakat. Furcsa volt a humor, a pornográfia, a mitológia és a modern kor egyvelege, de ez teszi egyedivé a történetet. Úti regénynek is felfogható, mert Szerda és főképp Árnyék Amerikát járja és mivel Amerika is eleve ilyen furcsa egyveleg, tökéletes helyszíne volt ennek a káosznak. (Elég sokszor beugrott az Odaát az utazás és a kisebb epizódok miatt, amit külön díjaztam.) Az Amerikai istenek felfogható Amerika kiparodizálásnak is, hiszen nagyon jól bemutatja azt, hogy milyen is ott a kultúra, legalábbis az a kultúrakép, ami a világban él Amerikáról. Mindenhol van McDonald's, pár dolcsiért kocsit tudsz szerezni, tök mindegy, hogy honnan származol, te amerikainak minősülsz, az országút tele van motelekkel és még sorolhatnám.  

  Nagyon szeretem Gaiman meséit, az Amerikai istenekben pedig bőven volt ezekből. Hiába nincs új a nap alatt, olyan sztoriba gyúrta össze a mondákat, hogy le a kalappal előtte. Még egy kisebb nyomozós szálat is kaptunk lassan adagolva, ami megint csak megért volna egy külön könyvet. A könyv nem hiába féltégla, hatalmas nagy munka lehetett összehozni ezt a sztorit úgy, hogy minden szálnak meglegyen a létjogosultsága és sikerüljön is elvarrni őket megfelelően. Gaiman is írta, hogy ebben segítettek neki, mert sikerült teljesen belegabalyodnia. Nem tudom, hogy az eredeti verzió milyen lehetett, de nagyon örülök, hogy a bővített kiadást olvashattam, mert Gaiman meséiből sosem elég. Lehet őt szeretni vagy utálni, viszont azt el kell ismerni, hogy nagy alkotó, hiszen ez a könyve megnyert számos rangos díjat és filmsorozatot is készítenek belőle. 

Miért olvasd el? Ha szereted Gaimant, akkor ez egy "muszáj" könyv. Ha érdekel és szereted a mitológiát, akkor ez egy igazi kincsesbánya. 

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted Gaimant, ezzel a könyvével sem fogod megszeretni.
________________________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Árnyék, Loki, Anansi, Szerda

Tetszett: a furcsa egyveleg 

Nem tetszett: -

Kiadás: Agave, 2012

Oldalszám: 648 oldal 
________________________________________________________________________________________________
2012.08.26.

Lauren Beukes - Zoo City

Miért pont ez? Elég csak ránézni a borítóra, elolvasni a fülszöveget és rögtön beleszeret az ember. Az Ünnepi Könyvhéten ez meg is történt velem, pedig úgy indultam, hogy egy könyvet se veszek. Mégiscsak elbuktam, ezt a könyvet nem lehetett otthagyni. :)

Történet: A Zoo City világában azok, akik valaki másnak a haláláért felelősek egy misztikus átok sújtja: élő lelkiismeretként megjelenik mellettük egy állat, aki a haláluk napjáig ott is marad. A bűnösség így mindenki számára nyilvánvaló és látható. A történet főhőse, Zinzi December is elállatosodott egy családi tragédia következtében. Az egykori menő újságíró Lajhárral él együtt Zoo Cityben egy lepukkant lakásban. Szerencse  a szerencsétlenségben, hogy az elállatosodottak kapnak az élő lelkiismeret mellé egy képességet is, Zinzi esetében ez az elveszett tárgyak és/vagy személyek megtalálása. Mivel Zinzi a társadalom peremére szorult, az újságírásból nem, de ebből a képességéből meg tud élni. Odysseus Huron, a híres zenei producer egy nagyobb munkával bízza meg: az újonnan felfedezett popsztár ikerpár lánytagját, Songwezát kell megtalálnia még a lemezbemutató előtt. Zinzi, képességének és újságírói-nyomozói tapasztalatának köszönhetően azt reméli, hogy hamar lerendezi az ügyet, de az sokkal nagyobb, bonyolultabb és veszélyesebb, mint elsőre gondolta.

Vélemény: A Zoo City az idei év egyik legjobb és legkülönlegesebb olvasmánya volt számomra. Különleges, mert dél-afrikai szerző tollából született és azért is, mert újszerű. Az újonnan alapuló Ad Astra Kiadó a hiánypótló művek megjelentetését tűzte ki célul és kívánom, hogy tartsák is meg a jó szokásukat, mert a Zoo City tényleg hiányzott volna a polcomról, úgy, hogy még nem is tudok róla. Az American style bejegyzésemben pont ezen akadtam fenn, hogy miért az amerikai művek jelennek meg túlnyomó részben, mi a helyzet a többi nemzetiséggel? Mi a helyzet más műfajokkal vagy stílusokkal? Miért szól lassan minden könyv ugyanarról, csak egy kicsit másképp? A Zoo City elolvasása után viszont befogom a számat, mert az Ad Astra pont ezt az igényemet teljesíti, már szemet vetettem a többi könyvükre is. 

  A könyv urban-fantasy, de van benne valami más is, valami plusz, egy sajátos varázs, ami miatt nem is tudom megmondani, hogy mi a pontos meghatározása a műfajnak. Van benne nyomozás, misztikum, fantasy, humor, társadalomrajz. Nem csak Zinzi, de maga a könyv is pimasz és én imádom az ilyet. Az alaptörténet és a környezet nem is annyira új kitaláció, hiszen az állatok szellemisége már más művekben is megjelent, a lepusztult helyszínek pedig egy az egyben így néznek ki ma Afrikában, a különleges képesség adott, szinte már minden könyvben megjelenik, a popsztárok világa sem újdonság, de ahogy Lauren Beukes mindezt összegyúrta és megírta, na az a nagy szám! 

  Itt nem vacakoltunk azzal, hogy a szereplő felfedezi a képességét és/vagy normálisnak hitt emberi életéből hirtelen belecsöppen a fantasztikumba, hanem minket, olvasókat dobnak be a mély vízbe. A fejemet kapkodtam oldalról oldalra és egyre jobban elkerekedett a szemem, ahogy lépésről lépésre világossá váltak a dolgok. Konkrétan nem bírtam letenni a könyvet, magába szippantott a világ. Imádtam Zinzi alakját és bár a nyomozás szál egy kissé gyengébbre sikerült, mégis végig járattam az agyam, hogy vajon ebből mi fog kisülni. Zinzi egy igazi badass csaj, jó a humora, talpraesett, bár néha csinál hülyeséget, de ettől lett élőbb az alakja. Mindenki követ el hibát, még akkor is, ha profi. Ebben a világban egyébként kellett is, hogy Zinzi ennyire badass legyen, mert szó szerint egy pokol van körülötte. Nem nehéz elképzelni, hogy milyen lehet a könyvbeli társadalom, elég csak az afrikai háborúkra, a gyerekkatonákra, a nyomorra, éhínségre és az AIDS-re gondolni. A cél az életben maradás, a túlélés. A helyzetet még az élő lelkiismeret is nehezítette Zinzi számára, hisz így nyilvánvaló, hogy bűnös. Hiába volt menő újságíró, a régi életébe soha többet nem térhet vissza, így ebből az új életből kell kihoznia a legjobbat és ez sikerül is neki.

  A világ és a nyomozás mellett Zinzi magánéletébe is bepillantást nyerünk. Nagyon tetszettek ezek a részek, mert volt egy sajátos hangulatuk. Zinzi egy vérbeli felnőtt nő, aki meg tud lenni egyedül is, mégis hiányzik mellőle egy férfi. Van ugyan kapcsolata, de az bonyolult, mégis Zinzi méltósággal tudja viselni. Leszámítva azt, hogy jó sokszor káromkodik, de alapjában véve jól kezeli. Ez a káromkodása is tetszett, mert az írónőnek sikerült így megmutatnia, hogy Zinzi a páncél mögött egy érző és dühös nő, aki nem szereti, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene. 

  Az állatról is szót ejtek, mert nem lehet mellette elmenni. Lajhár egy isten, komolyan. Annyira aranyos és imádni való, annyira jópofa humora van, hogy nem lehet nem szeretni. Persze a szereplőnek és általában véve az összes szereplőnek egy skarlát betű a saját állata és sokszor teher, hogy mindig mindenhol ott van, de ezek az állatok egyéniségek. Őket nem lehet otthon hagyni, mint egy kiskutyát vagy egy papagájt, hanem tényleg ott vannak mindig, de azért kellő távolságot lehet tőlük tartani. Az ágyban például nincsenek ott az emberrel, megvan a saját kis vackuk. Lajháron kívül találkozhatunk még pár állattal, de nekik annyira nem tűnik fel az egyéniségük, mégis színfoltjai a sztorinak.

  A nyomozás szál viszont a leggyengébb része a regénynek, mégsem lesz tőle rossz a könyv, sőt. Elsősorban ez nem krimi, így nem is elvárás, hogy annyira csavaros és szájtátós legyen ez a szál, ráadásul még lehet rajta javítani. Szívesen olvasnék még Zinzi főszereplésével könyveket és akkor lenne ideje az írónőnek fejlődni a krimiszállal. A nyomozást inkább a karakterek tették érdekessé. Az ikerpár fiútagja, a zenei producer személye, a kisebb epizódok. A könyv vége ráadásul elég véresre sikeredett, így ellensúlyozta a krimiszál csavarosságának hiányát. 

  A történetet időnként megszakítják a kisebb cikkek, tévéhírek, filmbemutatók szövegei, amik szorosan nem kapcsolódnak a történethez, viszont az elállatosodott világot, a nyomort és a szenvedést még érzékelhetőbbé teszik és ettől tűnik jól felépítettnek a világ. Először próbáltam ezeket a részeket a sztorihoz illeszteni, azt hittem, hogy előrevetítik a cselekményt, végül ezt feladtam, de mégis tetszett, mert szokatlan megközelítése volt az írásnak számomra. 

   A borító gyönyörű, jobb, mint az eredeti (legalábbis annál jobb, mint amelyiket én láttam-ld. fentebb), a kivitelezés pedig első osztályú. Kellemes lapozgatni és fogni a könyvet és nagyon szép dísze a könyvespolcnak. A tartalma pedig első osztályú!

Miért olvasd el?   Érdemes elolvasni a könyvet, mert nagyon érdekes világot fest le az írónő, nagyon jó stílusban, szerethető karakterekkel, jó humorral és újdonságot hoz egy kicsit a fantasy világába. Kellően pörgős, pimasz, mégis könnyed olvasmány.

Miért ne olvasd el? Ha nem szereted a badass karaktereket, a vérengzést, a káromkodást, akkor nem fog tetszeni.
_______________________________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Lajhár, Zinzi

Tetszett: az újdonság, a pimaszság, a Bret Easton Ellises utóérzés

Nem tetszett: a nyomozás szál egy kissé halványra sikerült

Kiadás: Ad Astra, 2012

Oldalszám: 356 oldal
______________________________________________________________________________________________
2012.08.26.

2012. augusztus 24., péntek

Meg Cabot -Olthatatlan vágy

Miért pont ez? Első találkozásom az írónővel kellemes meglepetés volt. Az Elhagyatva című könyve kimondottan tetszett, így tovább próbálkoztam a könyveivel. Ráadásul vámpíros a sztori.

Történet: Meena Harper egy tévétársaságnál dolgozik, ahol az Olthatatlan vágy című szappanopera egyik forgatókönyv írójaként dolgozik. Mivel a vámpíros téma menő, ezért a vezetőség kitalálja, hogy a sorozatot is vigyék el ebbe az irányba. Meena utálja a vámpírokat, de a karrierje felívelésének érdekében elvállalja a feladatot, azt viszont álmában sem gondolná, hogy beleszalad egy létező vámpírba, aki ráadásul herceg. Lucien azonban nagyon jóképű, titokzatos és ő az egyetlen, akinek Meena nem tudja megjósolni a halálát. Meena fellélegzik mellette, hiszen a képessége egy átok, de Lucien megismerése után nem is ez lesz a legnagyobb baja a vonzalom mellett. Luciennek olyan titkai vannak, ami miatt egy ősi vámpírvadász csoport is felfigyel Meenára.

Vélemény: Meg Cabot rajongói itt abba is hagyhatják az olvasást. Minden tiszteletem az írónőé, meg a rajongóié, de jobb, ha ők kihagyják az értékelést.

  Most komolyan?! Ez meg mi volt? Alig vártam, hogy a kezembe vegyem a könyvet, mert kezdett megtetszeni Cabot stílusa, ráadásul a vámpírok a gyengéim, ők nálam az első számú favorit lények, így mindent képes vagyok róluk elolvasni (aztán meg a szellemekről), de ez a könyv kiverte nálam a biztosítékot. Nagyon ritkán bánom meg, hogy pénzt költök egy könyvre, azt is, ha elolvasom, de ez a könyv minden olyan kritériumnak megfelelt, amitől azt mondom, hogy vacak és rossz. 

  Tetszett, hogy Meena nem egy tinédzser, hanem egy felnőtt nő, aki karriert épít, tetszett, hogy van egy jóvágású vámpírunk, meg ősi vámpírvadászaink, de ez csak a fülszöveg volt. Onnantól kezdve indult a nagy bukfenc, hogy elkezdtem a könyvet. Logikátlan, tele van semmitmondó párbeszédekkel, Meena az elején még kedvelhető volt, de a végére átment buta és idegesítő hisztis tyúkba és még sorolhatnám a bakikat és a negatív jelzőket.

  Érdekes volt az alapötlet, nagyon is. Az is, hogy Meena meg tudja jósolni az emberek halálát. Az első epizód is a fotelhez tapasztott, ahol élesben aktív Meena képessége. Lucien is titokzatos, rejtélyes, dögös volt, már kezdtem felírni a fiktív szerelmek listájára, aztán megállt a képzeletbeli toll a levegőben.

  Kedvenc lényeim a vámpírok, tényleg mindent képes vagyok róluk elolvasni, de van egy határ. Legjobban az Anne Rice-féle vámpíralakokat kedvelem, sajnos, ezek a legritkábbak is. Még azt is le tudom nyelni, ha egy vámpír fokhagymával teli pofával vigyorog a könyvben vagy meg se árt neki a napfény, talán még a csillogást is lenyelem szódával. Örültem neki, hogy Cabot Anne Rice és Stoker vámpíralakjaihoz nyúl, hiszen, mint említettem, belőlük kevesebb van. De hogy ennyire "hülyét" csináljon ezekből a figurákból, azt már inkább kiköpöm, köszönöm szépen. 

  A vámpírok mellett a vámpírvadászok is a gyengéim, de amit Cabot művelt ezekkel a figurákkal, azt nem tudom elnézni. Egy ősi vámpírvadász csoport tagja, hogy hívhatja a gyilkoló fegyverét Szutyok úrnak? Abban a pillanatban, ahogy megláttam a Szutyok úr elnevezést, a karakter elvesztette számomra a méltóságát, egy megalázott kis idióta lett, nem pedig egy kemény harcos pasi, ahogy Cabot ábrázolni szerette volna. 

  A humort eleinte értékeltem, de az volt a baj, hogy a könyvet én nagyon is komolyan vettem, nem pedig paródiának fogtam fel. Talán ez volt a baj, mert ha úgy állok neki, hogy paródia, akkor még talán el is tud szórakoztatni, de paródiának meg nagyon erőltetett volt. Később már inkább bosszantott az erőltetett humor és kezdtem rájönni, hogy ezt a könyvet nem szabad komolyan venni egy percig sem. Sajnos én úgy készültem, hogy olvasok egy jó kis vámpírsztorit, egy jól felépített világgal, romantikával, erre arcul csapott egy nagy katyvasz. Mikor rákapott az írónő arra, hogy beleerőlteti Drakula mítoszát a sztoriba és elég sűrűn is utal rá, azt hittem, hogy kivágom a könyvet az ablakon. Ez már a tetőpont volt, de végigolvastam, mert utálok könyvet félbehagyni és sajnos sorozatot is, de az tuti, hogy a könyv felkerül a mazochista listámra. 

  Nem tudom, hogy Cabot célja mi volt a sztorival vagy mire gondolhatott miközben írta, de ez a könyve még paródiának is rossz volt. Számomra összecsapott és kidolgozatlan volt a sztori, a karakterek is, tele volt logikai bakival, ellentmondással. Ezek bele is férnek a paródia kategóriájába, de akkor jobban meg kellett volna csavarni a dolgokat, mert így félkész lett. 

  Valahogy nem sikerült Cabotnak visszaadnia az Anne Rice könyvek vagy a Dracula hangulatát, pedig szépen indult. Meena képességét csak úgy bedobta, hogy legyen benne valami különleges. Alaric, a vámpírvadász nevetség tárgya lett. Meena testvére, Jon pedig egyenesen idegesített. Mindenki hülyén és idiótán viselkedett. Annyira jó lett volna, ha Meenából nem csinál egy idióta és idegesítő nőt, ha a testvére karaktere egy kicsit visszafogottabb, ha Lucien rejtélyesebb és Alaric pedig egy igazi harcos vámpírvadász lett volna. Sem a karakterek, sem a sztori nem hozta azt a színvonalat, amit a mai dömpingben már elvárhatunk egy könyvtől. Nagy csalódás volt. 

Miért olvasd el? Ha szereted Meg Cabotot, akkor szerintem már olvastad is ezt a könyvet, ha még nem, akkor is el fogod, még a negatív kritika ellenére is. Ha nevetni akarsz egy jót a vámpírokon és a szerelmes regényeken, akkor jó választás.

Miért ne olvasd el? Egy egész poszt szól róla, hogy miért ne olvasd el. Még sose mondtam ilyet, de inkább locsolgattam és ölelgettem volna naponta azt a fát, amit kivágtak a könyv miatt, csak ne kellett volna emiatt elpusztítani. Kár volt érte.
________________________________________________________________________
Történet: 2/5 pontból

Karakterek: 2/5 pontból

Tetszett: -

Nem tetszett: szinte semmi se tetszett.

Kiadás: Ciceró (ó, Ciceró, miért pont ti? miért?), 2011

Oldalszám: 524 oldal
_________________________________________________________________________

Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok

Miért pont ez? Már a megjelenés óta vágytam a könyvre, mert nem egy átlagos témát dolgoz fel. Az írónő Hadd mondjam el című műve is nagy sikert aratott (bár még nem volt szerencsém ehhez a könyvéhez, egyszerűen nem lehetett kapni, amikor kerestem), így maga a szerző személye is garancia volt arra, hogy ez egy jó könyv lesz.

Történet: A 18 éves Lia elvált szülők gyermeke és anorexiás. A történet fő szálát a betegsége adja és ez alapozza meg a könyv komor hangulatát. Miután kikerül a kórházból/intézetből, ahová súlyosan életveszélyes állapotban vitték be, a lány családja azt hiszi, hogy minden rendben lesz. Annak ellenére hisznek ebben, hogy Lia régi legjobb barátnőjére (aki bulimiás volt) holtan találtak egy motelszobában. Persze az ördög sosem alszik, nemcsak a halál miatt, de Lia betegsége miatt is bennük él az örökös félelem és aggódás a remény mellett. A könyv egy anorexiás lány fejébe kalauzol el minket és nem ereszt.

Vélemény: Nemcsak a borító, de a történet is gyönyörű, ha szabad ilyet mondanom, hiszen egyben nagyon megrázó és tragikus is. Lia végig szenvedni az életét a betegsége miatt, amiből úgy érzi, hogy nincs menekvés. Ugyan én nem voltam anorexiás, de az írónő annyira hitelesen át tudta adni a betegség szörnyűségét, hogy éreztem, amit Lia érezhetett, illetve, hogy mit érezhetnek az anorexiában szenvedők. Gyönyörűen fogalmazott, rengeteget lehetne idézni a könyvből. Egy kicsit Sylvia Plath utóérzésem volt, nála találkoztam előtte ilyen szép gondolatokkal. 

  Lia belső gondolatai és érzései teljesen magukba szippantottak, néha volt olyan érzése vagy gondolata, ami miatt nagyon közelinek éreztem a karaktert. Itt már nem is arról volt szó, hogy Lián akkora volt a társadalmi nyomás, hogy mindenáron le akarjon fogyni, hanem valami átkattant benne és elvesztette a realitásérzékét. Olyan hihetetlen súlyokat akart elérni, ami megdöbbentő volt számomra. 18 évesen annyit szeretett volna nyomni, mint egy 6-7 éves gyerek, majd annyit, mint egy tojás, végül teljesen el akart fogyni, meg akart szűnni létezni, mintha azzal megszűnne minden problémája. 

  Konkrétan nem volt megnevezve az ok, hogy Lia miért is lett beteg, nem is ez volt a történet lényege, hanem az, hogy milyen, amikor már bekerültél ebbe az ördögi körbe, kiszállnál, de nem tudsz, aztán már nem is akarsz. Lia megmakacsolta magát és nem hallgatott már a szép szóra. A betegségről nem fogok bővebben írni, mert igencsak hosszú lenne a bejegyzés, mindenki utána tud nézni, azt viszont fontos megjegyezni, hogy az anorexiában szenvedő beteg még akkor is kövérnek látja magát, ha már a bordái is kint vannak, nem azért nem eszik, mert fogyókúrán van, hanem azért mert súlyos bűntudata van, ha az étel a szervezetébe kerül, más síkon éli meg a táplálkozást, mint egy átlag ember. Az alultápláltságnak pedig számtalan negatív hatása van, itt az egyik legfontosabb az volt, hogy megszűnik a koncentráló képesség, ami miatt Lia is bajba került, akár meg is halhatott volna.

  Már maga a betegség, így a történet is elborzasztó, mégis olyan szépen, könnyedén és hatásosan sikerült Andersonnak megírnia, hogy az embert másképp érinti meg, mint egy dokumentumregény vagy egy tanulmány, vagy pedig egy hatásvadász ponyvaregény. Amellett, hogy Lia mindennapi küzdéséről olvasunk, itt-ott megjelenik az is, hogy a család, a körülötte lévő emberek hogyan élik meg a lány betegségét és hogyan próbálják kezelni. Sajnáltam Liát, hogy nem tudja magát elfogadni, meg akar szűnni létezni, hogy a gondolatait más sem teszi ki, csak az, hogy éhes, de nem ehet, mert az rossz és akkor ő is az, hogy ettől csúnya és kövér, hogy nem lehet őt szeretni. Szinte csak ezekre tud koncentrálni és a kalóriák számolására. Emellett viszont sokszor dühös is voltam rá, főleg akkor, mikor a családjával került interakcióba. Dühös voltam, mert Lia önző volt. Nem gondolt arra, hogy milyen példát mutat a testvérének, nem gondolt másra, csak saját magára. Persze erről ő nem tehetett, nem szándékos volt az életvitele, de jól ki lehetett érezni, hogy a család tehetetlen, nem tud változtatni a tényeken, nem tud segíteni Liának, akármennyire is szeretné. Talán a mostohaanya volt az, akin keresztül kibukott, hogy Lia betegsége teher a család számára.

  Eleve egy tinit nevelni nagy kihívás lehet, főleg, hogyha sokszor bajba keveredik vagy beteg. Lia betegségével járt az is, hogy rengeteget hazudott és apró trükkökkel próbálta átverni maga körül az embereket a súlyával kapcsolatban. Párszor el is kódorgott, a koncentráló képesség hiánya miatt életveszélybe is sodorta magát majdnem, ráadásul vagdosta is magát. A fizikai fájdalmat állítólag könnyebb elviselni, mint a lelkit, így Lia ebben látott enyhülést, még ha csak egy rövid időre is. Úgy érezte, hogy a bőre alatt lévő rosszt ezzel útjára engedheti. 

 Liát egy kicsit kizökkenti a mindennapi mókuskerékből, hogy meghal a barátnője. Tudni akarja, hogy pontosan mi történt vele, miért halt meg. Néha úgy érzi, hogy barátnője ott van vele és társalognak. Furcsa módon állt a barátnője halálához, mert inkább kíváncsi és megkockáztatom, hogy irigy volt rá, hogy neki sikerült súlytalanná válnia. Már csak pár grammnyit nyom a lelke valahol. 

  Miután a könyvet elolvastam, döbbenten ültem pár percig. Hallottam már sokszor az anorexiáról, egy időben tele volt vele a sajtó, sőt, már "gúnyolódásként" is elterjedt a fiatalok körében és a modellek világában, mint negatív jelző. Tény, hogy a média sokat tehet arról, hogy a lányok/nők többsége nem tudja magát elfogadni és "terjedni" kezd a betegség, de valójában sokkal összetettebb háttere van. A könyv elolvasása után már nem Liára voltam dühös, hanem a világra, hogy ennyire hatással tud lenni az emberek magánügyeire, belső világára a fogyasztói társadalom. A nők többsége fogyókúrázik (a többi el tudta magát fogadni úgy, ahogy van vagy pedig vékony alkatú és hízni szeretne), én is mindig fogyókúrázok, ha kell, ha nem és én is eljutok arra a pontra néha, mint Lia. Egyik nap örülök a fogyásnak, másik nap pedig még kövérebbnek látom magam a tükörben, mint voltam és ez akkor is igaz, hogyha elértem a "versenysúlyomat". De ezek után másképp fogok tekinteni a fogyókúrára, teszek a fogyasztói társadalomra, mert Lia élete, az anorexiások élete egy pokol, sőt, néha rosszabb is annál. 

  Külön köszönet jár a Ciceró Kiadónak, hogy kiadta magyarul a könyvet. Hiányzott, hogy a sok fantasy és a mondvacsinált tiniproblémák mellett egy komoly témáról olvashassak, remélem, hogy a jövőben is megörvendeztetnek pár ilyen könyvvel.

Miért olvasd el? A fogalmazás egyszerűen gyönyörű, már csak ezért is érdemes elolvasni. Ha foglalkoztatnak a hasonló témák vagy kimondottan az anorexia, akkor a könyvnek kezedben a helye. Szerintem kitűnő példával szolgálhat az olyan lányoknak, akik nem tudják magukat elfogadni és kacérkodnak az anorexia gondolatával. A szülőknek is tanulságos olvasmány lehet, hogy még időben fel tudjanak figyelni rá, ha a gyermekük beteg. 

Miért ne olvasd el? Ha elborzasztanak a lelki bajokkal foglalkozó könyvek vagy nem bírod a vért, akkor kiborító olvasmány lenne számodra. Nem éppen jó hangulata van a könyvnek, így csak akkor ajánlott olvasni, ha kiegyensúlyozott lelkiállapotban vagy. 

_________________________________________________________________________
Történet: 6/5 pontból

Karakterek: 6/5 pontból

Kedvenc: Elijah

Tetszett: az egész!

Nem tetszett: -

Kiadás: Ciceró, 2011

Oldalszám: 277 oldal
_________________________________________________________________________

Cassandra Clare: Pokoli szerzetek - Az angyal

Miért pont ez? Szerintem nem kell túlmagyaráznom. Clare írta, a Végzet ereklyéi sorozat előzménye és steampunk!

Történet: A tizenhat éves Tessa Gray elhagyja szülőhelyét és kiköt Angliában Viktória királynő uralkodásának idején. A megérkezésétől kezdve veszélyben van az élete, de ez nem is csoda egy olyan világban, ahol démonok, boszorkánymesterek és egyéb lények rohangálnak szabadon. Tessa menedékre talál az Árnyvadászok között. Az életveszély mellett azonban utoléri őt a szerelem is, ami csak bonyolítja a helyzetet. 

Vélemény: Sajnos, elég ritkán szaladok bele olyan könyvbe vagy könyvsorozatba, amitől konkrétan még enni is elfelejtek. A Végzet ereklyéi sorozat viszont pont ilyen volt, egészen a negyedik kötetig. A Bukott angyalok városa csalódás volt, de bízom abban, hogy visszatér a régi Clare-stílus. Amíg az ötödik kötetre várunk, addig itt van az előzmény trilógia első része, ami szerencsére már jobban sikerült darab.

  Ha felépítenek egy jó alapvilágot, akkor már csak a sztorit kell csavarni és a szereplőket megtartani, jobbra-balra mozgatni. Clare ezt is tette, az Árnyvadászok világára alapozott ebben a kötetben is, hiszen ezért előzmény, de sok hasonlóságot nem kell keresni a Pokoli szerzetek és a Végzet ereklyéi között, mert másabb. Kíváncsi voltam, hogy Clare hogyan tudja áthelyezni a jól kidolgozott világát egy másik korba és egy másik műfajba, ha a steampunkot más műfajnak tekinthetem. 

  Bátran kijelentem, hogy Clare nagyon jól megoldotta a feladatot. A modern kor világából elég nehéz lehet átvinni egy történetet egy olyan korba, amikor még nem is élt az ember. Fogalmunk sem lehet róla, hogy milyen lehetett akkor az élet, de a tanult dolgok alapján azért el tudjuk képzelni a viktoriánus kort. Clare-nek sikerült éreztetnie a ködös London hangulatát, a kor sajátosságait (pl. öltözködés) és jól bánt a női és férfi szerepekkel is. Tessa többnek tűnt tizenhat évesnél, okosabb és talpraesettebb is volt, nem egy tini, hanem egy igazi nő. Ezt az érzést az is erősítette, ahogy a férfi szereplők bántak vele, egy igazi hölgynek tekintették. Will persze a maga szemtelen módján tette ezt. 

  Ugyan a történet csak nagy vonalakban hasonlít a Végzet ereklyéire az Árnyvadászok miatt, egyébként nem. Más kaliberű a főgonosz, máshonnan indul a konfliktus és a megoldandó problémák is másabbak. Érdekes volt a történet, de egy kicsit sajnáltam, hogy Clare itt érezhetően gyengébben bánt a rejtélyekkel, mint a Végzet ereklyéinél. Elég sok rejtély előbb kiderül számunkra, mint a szereplők számára és ez bosszantó is lehetne, de a stílus és a hangulat miatt nem foglalkoztam vele annyira. Azért remélem, hogy a sztori fogja "vinni" a sorozatot nemcsak a hangulat, de ez majd kiderül, ha megjelennek a további részek.

  A karaktereket vegyesen szerettem és utáltam. Tesst sokkal jobban kedveltem, mint annak idején Claryt, Tessa felnőttebb és talpraesettebb. Míg Claryn érezni lehetett, hogy tini, addig Tessán nem. Én végig úgy érzetem, hogy minimum 19 vagy 20 éves. Persze Tessának más is a szerepe, mint Clarynek volt, más korban is él és jobban magára hagyatott. Will nekem is egy az egyben Jace volt, mégsem tudtam jobban megszeretni. Jace alap, őt nehéz überelni. Aki viszont nagyon a szívemhez nőtt, az a szerelmi háromszög egyik csúcsa, Jem. Jem alakja újdonság volt, őt nem tudom kihez hasonlítani. Nemcsak a sorsa, de maga a személyisége is egy színfolt volt a történetben és nagyon remélem, hogy nem történik már vele több tragédia. 

  A többi árnyvadász közül Henry volt a legmulatságosabb, tipikusan az őrült professzort testesítette meg. A többiek viszont nem hagytak bennem annyira mély nyomot. Ettől függetlenül jó volt olvasni az előző generációról, akiknek a leszármazottairól szól a Végzet ereklyéi sorozat. Magnus Bane pedig maga volt a kellemes meglepetés, igazság szerint elbírta volna a könyv, hogyha még többször felbukkan és bővebben láthatjuk a múltbeli életét. 

  Szerencsére a történet másságának híre már előbb utolért, mielőtt a kezembe vehettem a könyvet, ráadásul a steampunkért is rajongok, így hogyha elvonatkoztatok a Végzet ereklyéitől, akkor nagyon jó volt a könyv, de Clare nem tudta magát túlszárnyalni. A történet csavarossága gyengébb volt, kevésbé tűnt mozgalmasnak a könyv, kevésbé tudott a fotelhez szegezni, ráadásul mintha a szereplők is kevesebben lettek volna. Henry, Tessa és Jem alakja újdonság volt, de Will szinte Jace másolata, a többi karakter pedig nem volt annyira erős. Jobban érdekelt a Végzet ereklyéiben lévő mellékszereplők sorsa, mint itt, talán itt nem is volt annyira kidolgozott hátterük. Hiányzott a hatalmas nagy konfliktus is a háttérből, nem látom magam előtt azt a nagy vezérfonalat, ami továbbviszi a sorozatot, inkább kisebb elvarratlan szálak vannak. A szerelmi szál is kevésbé foglalkoztatott, mint a Végzet ereklyéiben, ugyan itt is csak kialakulóban vannak az érzelmek, mégsem érzetem azt a nagy feszültséget. Hiányzott a nagy csavar is, ami a Végzet ereklyéire jellemző volt, ettől függetlenül várom a következő részeket, mert Clare világából sosem elég. 

Miért olvasd el? Ha Clare rajongó vagy, kihagyhatatlan. Ha szereted a steampunkot vagy még csak ismerkedni szeretnél a műfajjal, akkor nagyon jó választás a könyv. A Végzet ereklyéitől függetlenül is olvasható és élvezhető, mert a történetek között csak az Árnyvadászok léte hasonló. 

Miért ne olvasd el? Szerintem nagyon is érdemes elolvasni, egy ok van, ami miatt nem ajánlom: ha nem szereted a steampunk stílust, akkor nem fog tetszeni ez sem. 

_______________________________________________________________________
Történet: 5/5 pontból

Karakterek: 5/5 pontból

Kedvenc: Jem, Henry, Will

Nem tetszett: a történet kevésbé volt csavaros, mint azt Clare-től elvártam.

Tetszett: a steampunk stílus, a könyv hangulata és az utánozhatatlan világ.

Kiadás: Könyvmolyképző Kiadó, 2012

Oldalszám: 472 oldal
_______________________________________________________________________

2012. augusztus 22., szerda

American style -Hová tűntek a jó írók és a jó könyvek?

Még nem volt példa arra a blogon, hogy a könyveken kívül valamiről bővebben kifejtsem a véleményem, de valamikor ezt is el kell kezdeni. :) Az ember molylánya a szabadság alatt rögtön a könyvek után nyúl. Nem mintha a várólistám olyan rövid lenne vagy ne lenne itthon vagy száz könyv, amit még a kezembe se vettem, csak a vásárlásnál, de mégis bogarászni kezdtem a külföldi, elsősorban amerikai könyvek között. Máskor annyira élveztem az ilyen több óráig elhúzódó mazsolázgatást, mintha csak ingyen könyvosztogatáson lennék, de most nagyot csalódtam. 

  Lehet, hogy az ízlésem változott meg vagy csak nem bírom már lenyelni a YA és a YA-fantasy könyveket tucatszámra, de a választék elkeserítő. Míg pár évvel ezelőtt egy óra böngészés alatt fel tudtam tornázni a várólistámat több tucatnyi könyvvel, mostanában csak egyet-kettőt tudok kiszúrni magamnak. Elsőként ugye ott van a borító. Szinte tömeggyártás van már külföldön, főleg Amerikában, így nem csoda, hogy a borítóknál már nem működik a fantázia. El se kell olvasni a fülszöveget, már a borítóról tudod, hogy milyen típusú a könyv. A szerelmes YA könyvek habos-babosak, cukormázasak, csilli-villik. Rózsaszín, babakék, sárga, csupa rágógumi színek uralják a borítót. Lehet, hogy jó a könyv, sőt, biztos van közöttük jó,de simán tovább lapozok, mert a borító azt sugallja, hogy még egy amerikainak annyi ideje volt, hogy unalmában összedobjon egy chicklitet vagy valami ragacsos, cukormázas vackot, mert a tinik azt zabálják. Pomponlány, focicsapat, árulás, átverés, hazugság. A menő csaj beleszeret egy lúzerbe, a menő pasi meg egy tenyeres-talpas, bárgyú kiscsajba, akiből meglepő módon kiderül, hogy jó nő, de eddig tett az igényességre. 

  Úgy látszik, hogy odakint még működnek ezek a sablonos mesék. Mindegy, hogy már százszor megírták, hogy már az amerikai utónév könyvet is kivégezték, hogy mindig máshogy hívják a főszereplőket. Az emberek veszik. Minden évvel belép egy következő generáció a tinikorba, így fel se fog nekik tűnni, hogy ugyanazt olvassák, mint az anyjuk fiatalkorában, csak Jason helyett Jared van, Mary-Kate helyett pedig Elena, Helena, Alena, stb. A legjobb ezekben a regényekben, hogy mindegyik szereplő élesen egy bizonyos csoportba sorolható, mintha ennyire egyszerűek lennének az emberek. Az eminens, emez lúzer, amaz menő, ő a suli szépe, ő a focicsapat vezetője, ez gazdag, az szegény. Mintha nem lehetne valaki ilyen is meg olyan is. Az emberek nem ennyire egyszerűek, ráadásul mi ez a tipizálás? Csak erősítik a következő generáció gyerekeiben az előítéletességet. A főbb mondanivalóról meg nem is érdemes beszélni. Elhitetik a gyerekekkel, hogy minden az ölükbe fog esni. "Nem baj, ha igénytelen vagy gyerekem, mert a focicsapat kapitánya egy szép napon rá fog jönni, hogy a lepedék alatt valójában fehér gyémántfogaid vannak." 

  Nálunk szerencsére még nincs nagy divatja, hogy tucatszámra lefordítják ezeket a könyveket, mert Magyarországon még ennyire se állják meg a helyüket. Mi nem Amerikában vagyunk, más a kultúránk. Én nem tudom értékelni, hogy valaki bálkirálynő lesz vagy a pomponlányok vezetője, azt sem, hogy egyen mezben rohangálnak a "kigyúrt állatok" 16 évesen az iskolai folyósokon, majd utána tengerparti bulit csinálnak műanyag piros poharakkal vagy épp valakinek a villájában partyznak egy jót. Amennyit ezekből elolvastam, az bőven elég volt. Tovább is lapozok.

 YA fantasy

 Ami a legjobban érdekel, az a fantasy és a YA fantasy. Harry Potter és az Alkonyat után nálunk is megindult a "fantasyboom", egyre több YA fantasyt fordítanak le és adnak ki kis hazánkban. Örülök, mint majom a farkának, mert így egyre több olyan könyvhöz juthatok hozzá, ami érdekel. Míg gyerekkoromban újra és újra elolvastam a kedvenc könyveimet, mert nem volt más, addig mostanra már azt se tudom, hogy hová kapjam a fejem. Mindig megjelenik valami új, valami jobb. Ennek ellenére azért hajt a kíváncsiság, hogy melyek azok a könyvek, amiket kint zabálnak, mert elképzelhető, hogy akkor hamarosan nálunk is meg fognak jelenni. Le a kalappal a kiadók előtt, mert ennyi vacakból nem is tudom, hogy tudják kiválogatni, hogy mi jelenjen meg. 

  A felállás itt sem más, mint a szerelmes YA regények esetében. A fantázia nem csak a borítónál állt meg és akadt el, hanem a sztoriknál is. Persze, nincs új a nap alatt, na de akkor is.... Csak minden tizedik könyvnél ragadja meg a figyelmemet a fülszöveg és valamelyiknek a végénél így is csalódok. Annyi könyvet adnak ki kint, hogy most már a szemétkupacból kell kiválasztani azt, amire azt mondja az ember, hogy elfogadható. A könyv az egy érték, egy szellemi kincs, de úgy érzem, hogy kezdi értékét veszteni, ha minden amerikai utcasarkon kiadnak vagy száz könyvet, ami ugyanarról szól, csak más írta és más nevekkel. Itt élek, nem Amerikában, így akár meg is vonhatnám a vállam, hogy kit érdekel, de az a baj, hogy nálunk is ezeket kezdik el kiadni és lefordítani. Elhiszem, hogy nehéz, meg több emberes és több hónapos meló az amerikai megjelenésekből kiválasztani a megfelelőt, ráadásul igyekezni kell, mert a divat napról napra változik, de az igényességet azért szem előtt kellene tartani. Szerencsére a legtöbb kiadó ügyesen megbirkózik a feladattal, de azért előfordul, hogy olyat fordítanak le és adnak ki, ami a kutyát sem érdekel, míg a jó könyveket veszni hagyjuk.


  Az amerikai borítók egy kaptafára mennek és mi is kezdjük átvenni ezt a tucatsablont. Vagy egy lány arca van a borítón vagy pedig egy teljes alakos kép. A lány természetesen valami iszonyat romantikus és gyönyörű ruhában áll vagy menekül, pedig lehet, hogy olyan ruhát nem is fog hordani, mert totál nem illik a sztoriba. Most már az sincs, hogy borító alapján különböztessük meg a könyveket. Egy beszélgetés így néz ki:

-....melyik az a könyv?
- Tudod, aminek egy csaj van a borítóján.
- És? Nem tudsz pontosabbat mondani? Mindegyiken az van!

  Ettől függetlenül nyálcsorgatóan szépek ezek a borítók, ezt nem lehet letagadni, el is lehet fogadni, de a sztorik sablonosságát már nem. Nem hiszem el, hogy csak az amerikaiakat kéne majmolnunk, biztos, hogy más népek tollából is születtek jó könyvek. Személy szerint én szeretem az oroszokat, a skandinávokat és az afrikaiakat is. Ők nem írnak jól vagy mi? Azt sem tudom elhinni, hogy az amerikaiak csak ilyen tucatsablont tudnak legyártani. Szinte minden (amerikai) könyv fülszövege így kezdődik:

....X nevű 16 éves lány új városba költözik, mert valami tragédia történt vele (apa, anya, tesó, nagyi, legjobb barát - a megfelelő aláhúzandó - meghalt balesetben vagy megölték vagy rejtélyesen meghalt). Nem elég, hogy az új iskolában a beilleszkedéssel kell megküzdenie, összeakasztja a bajszát a suli legmenőbb csajával/pasijával. Az új városban/suliban sötét titok lappang, főhősünk nyomozásba kezd, ráadásul hallucinál vagy felfedezi, hogy van valami különleges képessége, ami miatt ő más, mint a többiek. Vagy ha nem ő más, akkor a kiszemelt pasi rejtélyes, de nem tudni, hogy micsoda. Vámpír? Oh! Vérfarkas? Jajj, egyre jobb! Genetikailag módosították, ezért tüzet tud gyújtani egy pillantással? Egyre izgalmasabb! X nevű lány tudja, hogy nem szabadna szerelmesnek lennie, mert annyi baj veszi körül, hogy mások élete is veszélybe kerül, de a szenvedélynek nem tud ellenállni. Y-nal tűzön-vízen át harcolnak, hogy ketten kinyírják az összes démont és szörnyet, amit a Föld a hátán hord. Kalandjaikat és szenvelgéseiket ráadásul minimum három köteten át olvashatjuk, tudván, hogy a második kötetben csak sírnak jobbra-balra vagy menetelnek egyik helyről a másikra.

Most komolyan?! Ennyit tudnak csak az amerikaiak és mi ezeket akarjuk olvasni évtizedekig? Én biztos, hogy nem, mert már megcsömörlöttem tőlük. Hiába zabálom a fantasyt, a jóból is megárt a sok. Ha ugyanazt olvasom századjára, akkor már unalmassá és semmitmondóvá válik. Nem kapcsol ki, nem visz el egy másik világba, csak végigkínlódom az egészet. Hová lettek a jól felépített és izgalmas sztorik? Nem csak Amerikából áll a világ! És mi van velünk? Hol vannak a magyar íróink? Hol a fantázia? Lehet, csak én nem keresem jó helyen... :) Ha lehet, ne vegyük át ezt a stílust, hogyha kint kiadnak mindenféle szemetet, akkor mi is utánuk csináljuk. 

Komolyabb témájú könyvek

  Ezek mellett viszont hiányolom a komolyabb témájú könyveket. Azokból sokkal több jó jelenik meg Amerikában is, mégsem kapták fel nálunk a kiadók. Értem, hogy sok tabu téma van, ráadásul az emberek inkább kikapcsolódni szeretnének és elmenekülni a szürke vagy fekete hétköznapokból, de biztos vagyok benne, hogy van egy réteg, amelyik meg pont ezt a stílust zabálná. Köztük én is. A fiatalok nálunk is ugyanúgy megküzdenek a különböző problémákkal és ezek reálisabbak is, mint a tengerparti bulik és a gazdag amerikai tinik lelki nyavalyái. A mai világban már a 14 évesek többet tudnak a bulikról, a drogokról, az alkoholról és a szexről, mint annak idején az én generációm. Én még ennyi idősen Micimackót néztem és szerelmes regényeket bújtam, meg a szőke hercegről álmodoztam. A mostani generáció már 10 évesen túllép ezen. A komolyabb témát feldolgozó könyvek viszont útmutatásul szolgálhatnak, ráadásul durván megfogalmazva szórakoztathatnak is. Kutatások szerint az emberek azért szeretik a drámát és a tragédiát, mert azonosulni tudnak a helyzet egy részletével, át tudják érzeni és talán még megoldást is találhatnak a problémájukra úgy, hogy nem adják ki magukat senkinek. Látják a tragédiát, de távol is tudnak tőle maradni. Szerintem nálunk is érdeklődnének a homoszexualitással, drog- és alkoholproblémákkal, családi erőszakkal, evészavarokkal és egyéb problémákkal foglalkozó könyvek után. Külföldön ennek is nagy divatja van, ezt miért nem követjük?

2012. augusztus 15., szerda

Nyereményjáték a Maxim Kiadóval

A Maxim Kiadó profilbővítésének köszönhetően egyre többször bukkan fel a Kiadó neve a bloggerek és az olvasók körében is. Nekik köszönhetjük Cynthia Hand - Angyalsors című könyvét, melynek pár hét múlva meg is jelenik a folytatása (szeptember 18.) Angyalfény címmel. Már csak ezért is érdemes várni az őszt.

Múlt hónapban az Őszre várva bejegyzésben bemutattam még ezen kívül pár könyvüket, amiket szintén nagyon várok. Ha hasonló az érdeklődési köröd, akkor bőven van lehetőséged csemegézni a hamarosan megjelenő könyveikből. Addig is, míg nem jelennek meg érdemes játszani a Kiadóval, mert megnyerheted valamelyik gyönyörűséget, csak egy "lájkolásba" és egy regisztrálásba kerül. Ami a legjobb: te döntheted el, hogy melyiket szeretnéd megkapni!

A részletek:

http://www.facebook.com/DreamValogatas/app_190322544333196

"Kedves Rajongónk! Legújabb nyereményjátékunkban megnyerheted a 2012. szeptember 18-ig megjelenő négy új kötetünk egyikét, vagy a már korábban megjelent Angyalsorsot!
TE DÖNTESZ, MELYIKET SZERETNÉD! Nincs más dolgod, mint minél több ismerősödet meghívni az oldalra, valamint jelentkezni a nyereményjátékba az alábbi regisztrációs lap kitöltésével. Fontos, hogy minél több embert meghívj, mert ha a rajongók létszáma 2012. szeptember 7-ig eléri a 200-at, akkor 1 könyvet sorsolunk ki köztetek, ha eléri a 300-at, akkor 2 könyvet, ha a 400-at, akkor 3 könyvet, és így tovább. Minél többen vagytok, annál többen nyerhettek, tehát oszd meg a játék hírét mindenkivel! A nyereménykönyvek kisorsolásának időpontja 2012. szeptember 7. 16 óra.

Ha nyersz, az alábbi könyvek közül választhatsz:
Cynthia Hand: Angyalsors
Cynthia Hand: Angyalfény
Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény
Jay Asher, Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk
Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?"

Az Angyalsorsról bővebben itt olvashatsz.
A többiről ízelítőt pedig itt.


2012. augusztus 6., hétfő

Grettytől és Zsanótól én is megkaptam a "kérdezz-felelek" díjacskát. Köszönöm nektek! :) Az egész lényege, hogy jobban megismerjük egymást és a kritikákon túl látni lehessen az embert is. 

♣ Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról
♣ A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell
♣ 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek
♣ 11 embert meg kell jelölni és linkelni
♣ Nincs visszaadás/visszajelölés


11 dolog magamról:
Utálok magamról beszélni, szóval lehetne ez az első pont. :) Puskáztam másoktól, hogy miket is kéne ideírni, bár így sem lesz érdekfeszítő olvasmány. 

1) Nyílt titkom, hogy imádok olvasni. A könyvek számomra felérnek minden kinccsel, mondhatnám azt is, hogy istenítem őket. Tisztelem az írókat, a fantáziájukat, szeretek mások világában kalandozni, ezért "hörcsögként" gyűjtöm a könyveket. A környezetem sose kerül olyan bajba, hogy mit is vegyenek nekem ajándékba. :)

2) Nagy vágyálmom, hogy egyszer legyen egy saját könyvtárszobám, ahol a földtől a plafonig (még az ajtón is) könyvektől roskadozó polcok vannak, a szoba közepén egy kényelmes fotellel, egy asztalkával, amin a filmekben is látható tipikus, zöld "banklámpa" van. A szivart majdnem kifelejtettem, pedig nem is szeretem, de az álomképhez hozzátartozik. Hogyha ez egyszer teljesül, akkor meg az lesz a bajom, hogy nincs időm a könyvtárszobában ücsörögni. :)

3) Gyerekkoromban szinte minden akartam lenni. A kiszemelt foglalkozás attól függött, hogy épp miről olvastam vagy milyen filmet láttam. Szóval szerettem volna ügyvéd, orvos, patológus, nyomozó, rendező, író, katona, katonai ügyész, oknyomozó riporter, régész, zenész, táncos, rádiós, tőzsdeügynök lenni és még vagy száz más. Végül újságíró lett a végzettségem, de a pénzügyi területen dolgozom, a többi csak hobbi maradt. Egy előnye lett a határozatlanságomnak, hogy szinte nincs olyan téma, amiről ne lehetne velem órákat beszélgetni. 

4) Egy kicsit grafomán vagyok, gyűjtöm a tollakat és a füzeteket. 

5) Irdatlan mennyiségű kávét el bírok fogyasztani, szinte az folyik az ereimben. Ennek ellenére kitűnő alvó vagyok. 

6) Imádom az erdőt és az esőt is. Szeretnék ott élni egy faházikóban (aminek lenne könyvtárszobája). Az erdőhöz való vonzódásom talán annak köszönhető, hogy egy könyv szerint előző életemben éti csiga voltam. (Halálom oka: véletlen baleset, ami gondolom azt takarja, hogy valaki rám lépett vagy megettek. :D)

7) Hiszek a reinkarnációban, de az éti csigás létemet akkor sem tudom elfogadni. 

8) Grettyhez hasonlóan én is utálok telefonálni, sms-t írni még jobban. Tulajdonképpen a mobilokat utálom, illetve azt a tényt, hogy így állandóan elérhető vagyok.

9) Szeretek egyedül lenni legalább napi egy órát, mert emberekkel dolgozom és ez néha nehéz. 

10) Szeretem a műszaki cuccokat, de nagy fájdalmamra azok nem bírnak engem. Fél pillanat alatt tönkre tudom őket vágni, de olyan szinten, hogy az lehetetlenség ennyi idő alatt, egy mozdulattal. Ugyanez a helyzet a ruhákkal, addig számítanak újnak, míg fel nem vettem őket. :)

11) Utálok magamról beszélni (ismételni nem XD), kérdezni jobban szeretek. 
_______________________________________________________________________
Feleletek Gretty kérdéseire:

1. Általában mikor és hogyan szakítasz időt az olvasásra?

 Mindig olvasok: fekve, állva, kádban, főzés közben, elalvás előtt (ha tehetném alvás helyett/alatt is azt csinálnám), szóval minden másodpercet kihasználok. Egyedül munka közben nem olvasok, mert akkor meg számokkal ügyködök. 

2. Ha azt az időt nem olvasással töltenéd, akkor mi az alternatíva?

  Állandóan szükségem van történetekre, szóval filmet és sorozatot néznék vagy új embereket ismernék meg és beszéltetném őket. :)

3. Minden általad olvasott könyvből készül bejegyzés?

  A blog előtti olvasmányaimról értelemszerűen nem írtam. Egyébként nem mindegyikről készült, néha előfordul, hogy nem sok hozzáfűznivalóm van egy könyvhöz, a kierőszakolt bejegyzéseket pedig nem szeretem.

4. Van valamilyen különleges, könyves rigolyád? (Ha igen, akkor micsoda?)

  Nem hiszem, hogy különleges lenne, de minden rigolya előfordul nálam, ami elképzelhető egy könyvvel kapcsolatban. Nem szeretem, ha megtörik a gerince, ha elszíneződnek a lapjai, ha meggyűrődik, ha elveszti a nyomda friss illatát, ha hibásan veszem meg. Amúgy nálam mindegyik előfordul, nem is én lennék, ha nem így lenne. Legfőképp kölcsönadni nem szeretem, mert az nekem olyan, mintha a nem létező gyerekemet adnám kölcsön. 

5. Ha kiadóvezető lennél, mi alapján választanál könyveket?

  Attól függ. Ha már megjelent külföldi könyveket adnék ki, akkor elsősorban a cég profilja alapján választanék, hogy melyik az olyan legfelkapottabb könyv, ami illik a kiadóhoz. De ezek közül is szelektálnék, mert a mai világban a reklámok nagyon megtévesztők. Mindenféleképpen elolvastatnám jó pár olyan emberrel, akik nem elfogultak és nem érdekeltek (pl. bloggerek, az utca emberei), szóval a leendő fogyasztókkal. Ráadásul, amit mondjuk Amerikában zabálnak, nem biztos, hogy nálunk is ilyen fogadtatásban részesülne. Egy kicsit másabb az ingerküszöb. Mindenféleképpen az újszerűt keresném és inkább az írói stílus javára döntenék, nem pedig a sztori javára, szinte már mindent megírtak, a kérdés az, hogy hogyan. 
  Ha pedig új magyar írópalánták könyveiről kéne dönteni, akkor a sztorit nézném és a stílust hagynám utoljára. Nagyon sok jó sztori íródott a fióknak, mert az írójának még sokat kellett volna tanulnia az írásról. A helyesírás, a fogalmazás és a stílus javítható, alakítható, fejleszthető. Ha egy sztori viszont megfog és sikeres lenne, akkor beleölnék egy kis munkát, hogy kiadható legyen. 

6. Mi történik azokkal a könyveiddel, amikkel nagyon mellényúltál?

  Ugyanaz, mint a szeretett könyvekkel is. Magát az alkotást szeretem, a könyv akkor is könyv, ha vacak. Itt sorakoznak a polcaimon, csak nem kitüntetett helyen. (Amúgy is meg kell majd valamivel tölteni azt a nagy könyvtárszobát. :D)

7. Térítesz-e olvasásra másokat a környezetedben?

  Igen, ösztönösen. Ha olvasok egy jót, be nem áll a szám, a monológomat pedig azzal zárom, hogy: Na, téged nem érdekel? Szerencsére nagyon kevés ember van a környezetemben, akit meg kéne térítenem. :) 

8. Ki a kedvenc női karaktered?

  Nincs egy se, mégis sok van. A tökéletes női karaktert még nem találtam meg és a manapság felkapott YA irodalmat nézve nem is fogom megtalálni. Inkább olyan női karakterek vannak, akik megütötték a "nem verem tőle a fejem a falba és még kedvelni is tudom" mércét. Általában a női karaktereket alapból nem kedvelem. Fiúk közt nőttem fel, hozzájuk vagyok szokva. 

9. Van-e olyan író, akit örökre eltiltanál attól, hogy történeteket vessen papírra?

  Szerintem nincs ilyen. Olvastam már sok vacakot is, de azok az írók is valamivel kiérdemelték vagy kiharcolták, hogy írók legyenek. Ha az írói képességét nem is, de legalább a kitartását becsülöm, hogy megírt egy könyvet, még ha rossz is. Az egyre több analfabéta után, emelem kalapom, ha valaki befejez egy könyvet. Egy történet megszületését sem akadályoznám, maximum nem olvasnám el. 

10. Ha süt a nap, kék az ég, zöld a fű, nincsenek gondok, csak lehetőségek, olvasol vagy mással foglalkozol?

  Olvasok, csak annyi változik, hogy a szabadban. :) Amúgy, ha jó társaságban vagyok, akkor szép időben inkább megyek valahova. 

11. Ha más témában kellene blogolni, mit választanál?

   A filmeket és a sorozatokat. A történetek kellenek. :)
________________________________________________________________________
Feleletek Zsanó kérdéseire:

1. Melyik az a 3 könyves helyszín, ahová Te magad is szívesen elmennél?
             
 Idrisbe, Neil Gaiman Sosehol Londonjába és az urban fanatsyk világában lévő New Yorkba.

2. Ha már álompasi... akkor ki az az 1 könyves karakter, aki tökéletesen megszemélyesíti az álompasidat és miért Ő?

   Ez egy nehéz kérdés, még az életben sincs kimondott zsánerem, nemhogy a könyvek világában. Nincs álompasi, bár elég hosszú a fiktív szerelmeim listája. A hétköznapi életben viszont egyiket sem tudnám elképzelni magam mellett. A nagy kedvenc Kiryu Zero, a Vampire Knight-ból, bár ő manga karakter. Azért  ő, mert három fontos dolog megvan benne: a jóság, a szeretni tudás és a tisztaság. Tiszta érzelmei, jó szándékai vannak és nagyon tud szeretni. (És van fegyvere is. :D) 

3. Melyik az a női karakter (könyves), akinek a legszívesebben a bőrébe bújnál?

   Nincs ilyen. Mindegyik szenved, nyűglődik, elrabolják, az életére törnek, fenyegetik, zsarolják, megverik,   megölik a szeretteit, vagy ő üldözi a rosszakat (ami nem is olyan rossz, ha ne lenne mellette valami személyes tragédiájuk). Ha meg nincs életbevágó gondja a női karakternek, akkor szeret, de nem szeretik viszont vagy pedig két pasi közt őrlődik. Nem hiányzik ilyen élet. A többi karakter meg unalmas világban van, akkor inkább a saját világomat élem. 

4. Volt-e olyan könyv, aminek hatásra cselekedtél (pl.: megtanultál főzni, lovagolni vagy beszereztél valamilyen állatot, tárgyat, ami által a könyv jut eszedbe) Ha igen, mely könyv volt ez és mit tettél? Az is jöhet, ha még nem tetted meg, de szeretnéd!

   Biztos volt ilyen, de mély nyomot nem hagyott bennem a dolog, még sosem gondoltam bele, hogy mit minek a hatására teszek. Amilyen könyveket pedig mostanában olvasok, jobb ha nem sarkallnak ilyenekre. Érdekes lenne, ha megtanulnék vámpírra vadászni, vagy tárgyakat mozgatni az elmémmel vagy pedig hirtelen vennék egy amerikai kocsit pár száz dolcsiért. 

5. Melyik könyv történetét élnéd meg?

  Egyikét sem. Ennek pusztán az az oka, hogy csupa olyan könyvet olvasok, amiben szenvednek a karakterek valami miatt. Szenvedek én eleget, nem hiányzik, hogy démonokkal kelljen megküzdenem, az sem, hogy drog- vagy alkoholproblémáim legyenek vagy a családomban valakinek és az étkezési zavarok sem hiányoznak. A világvége pláne nem. 

6. Mely műfaj az, amivel nem próbálkoztál és nincs is rá kilátás, mert teljesen távol áll tőled?

  Nincs ilyen, már minden műfajból olvastam valamit. Szinte nincs olyan, ami ne érdekelne, így hamar végigmentem a műfajokon. Egyedül talán a romantikus regények állnak tőlem távol. Csak akkor bírom elolvasni őket, hogyha túlnyomórészt fantasyval keverik.  

7. Csalódtál e már a kedvenceidben? Akár a történetben, akár a karakterekben.

   Persze, nem is egyszer. A legutolsó két csalódásom Anita Blake karaktere és az utolsó pár olvasott kötet volt, illetve a Végzet ereklyéi sorozat negyedik része. Anita ahhoz képest, hogy szűzként indított, már megszámlálhatatlan lénnyel volt viszonya és emiatt a sztori a jó kis fantasy-krimiből átment hard pornóba. A Végzet ereklyéi negyedik részében pedig szinte új volt minden szereplő, mert az a Clary és az a Jace, akit megszerettem, nem volt a könyvben. Mintha nem is Clare írta volna. 

8. Az olvasott könyvek/sorozatok közül, melyik írónak a fejébe látnál bele?

  Neil Gaiman, Stephen King és Cassandra Clare fejébe látnék bele. Bár Stephen King szerintem kiverné nálam a biztosítékot. :)

9. Mondj 1 olyan filmes könyvadaptációt, mely jobb még a könyvnél is! Persze, ha van ilyen! Ha nincs, akkor miért jobb a könyv a filmtől?!

  Talán a Vámpírnaplók, de az sorozat. Filmet nem tudok, nekem általában a könyv volt jobb. A könyvben jobban szabadjára lehet engedni a fantáziát, jobban a karakterek fejébe lehet látni és jobban át lehet érezni a történetet. A filmek időben és kivitelezésben is sokkal korlátozottabbak. 

10. Egyre több könyvhöz van már zenelista. Ha ezeket szoktad nézni és belehallgatni, akkor szerinted mennyire passzolnak az írók által feltöltött zenék a könyvekhez?

  Általában passzolnak, furcsa lenne, ha nem. Ha zene mellett írnak, akkor meg alapjáraton hatással lesz a sztori menetére és a stílusra, így még inkább érvényesül az illeszkedés. 

11. Hol olvasol a legszívesebben?

  Ágyban, párnák közt. :) Úgy is szeretnék meghalni: ágyban, párnák közt, könyvvel a kezemben.


Szokás szerint későn "vettem át" a díjat, szóval szerintem megszakad nálam a dolog. Akiknek átadnám, már mind megkapták. 

Ania Ahlborn - Vértestvérek

Ania Ahlborn - Vértestvérek  Fülszöveg: Az Appalache-hegység mélyén található egy ház, messze a civilizációtól. A Morrow család lakja, a...